...azzal, hogy megmutatjuk a szivárványcsaládunkat. Marci, Ádám és Andris története.

Pál Marcinak és Hanol Ádámnak mindig is család szerepelt a jövőképében. Már az első randijukon megbeszélték, hogy három gyereket szeretnének. Hamarosan a hogyanra is választ találtak és ma Andrissal kiegészülve élik teljesen átlagos, mégis különleges családi életüket.

Ti milyen családban, milyen szülőkkel nőttetek fel?
Marci: Én egy pécsi értelmiségi, liberális családban nőttem fel. A szüleim tizennyolc éves koruk óta együtt vannak, apukám szobrászművész, anyukám akadémikus, mindketten első generációs értelmiségiek. Apukám az Ormánságból származik, ahol Borsod után a legdurvább a mélyszegénység. Autodidakta módon lett szobrász, a családja mindig támogatta ebben. Anyukám bányászcsaládból jön, az ő családja nem segítette, hogy tovább tanuljon, ők azt vallották, hogy szakmát kell szerezni, nem diplomát. Ő mégis a jogi egyetemre felvételizett, amit újságkihordásból finanszírozott. A bátyám látássérültként született, de a szüleim mindig azért küzdöttek, hogy ne induljon hátránnyal az életben. A kitartást és a kemény munkát otthonról hozom. Szerencsés vagyok, mert világ életemben elfogadtak a szüleim, így a coming out sem volt drasztikus. Anyukám egyedül azért sírta el magát, mert attól féltett, hogy egyedül fogok maradni.
Ádám: Tizenkilenc éves voltam, amikor elváltak a szüleim, de ettől függetlenül szeretetteljes közegben nőttem fel. Tizenkilenc évesen költöztem el otthonról és ekkor mondtam el a szüleimnek, hogy meleg vagyok. Volt bennem egy félsz, hogy ha mégis úgy reagálnának erre a hírre, ahogy nem várom tőlük, akkor legyen hova mennem. Az anyukám reakciója ugyanaz volt, mint Marci anyukájáé – szerintem nagyon sok meleg srác anyukája ugyanettől félti a fiát, hogy egyedül marad az életben. Ő nem is amiatt aggódott igazán, hogy nem lesz családom, hanem hogy az életből magából közösítenek majd ki.

Mikor merült fel bennetek először, hogy a ti egységetek gyerekkel lenne még teljesebb?
Marci: Az első randin megbeszéltük, hogy három gyereket szeretnénk. Persze, akkor nevettünk ezen, de számomra soha nem volt kérdés, hogy családot és gyereket szeretnék. Amikor elindítottuk az örökbefogadást, akkor – rosszul fog hangzani – ez egy projekt volt, operatív feladatokkal, rengeteg papírmunkával és várakozással. Nagyon vigyáztunk arra, hogy ne éljük bele magunkat.


Ádám: Én húszéves voltam, amikor az első randinkon azt mondtam, hogy három gyereket szeretnék. Mindkettőnknek fontosak a családi minták, amiket magunkkal hozunk, így nem volt kérdés, hogy az út végén mi is családot szeretnénk alapítani, csak nekünk biológiai úton nem lehet közösen gyerekünk. Tradicionális utat jártunk be: randizgattunk, eljegyeztük egymást, házasságot kötöttük, majd gyereket vállaltunk. Csak a mikéntje volt a kérdés, nem az, hogy akarjuk-e. A megoldást csak sok-sok évvel később találtuk meg, amikor az esküvőnk előtt Marci egyik pszichológus barátnője átküldött egy cikket, hogy egy srác örökbe fogadott Magyarországon. Mindkettőnknél akkor esett le, hogy ennek van realitása.

És még valódibb lett, amikor először csörgött a telefon, hogy van egy kissrác, aki rátok vár. Szerelem volt első látásra?
Marci:
Én vagyok az örökbefogadó szülő és a helyzetem miatt eléggé hátul voltam a gyerekre várakozók sorában. Andrist előttem sok házaspár megnézte, de nem döntöttek az örökbefogadás mellett. Ez volt a mi szerencsénk, mert így találkozhattunk vele mi is.

Ádám: Egy pénteki napon néztük meg az aktáját és szerdáig kellett visszajeleznünk. Azon a hétvégén senkinek nem beszéltünk erről, azt szerettük volna, hogy ez kizárólag a mi kettőnk döntése legyen, senki ne befolyásoljon minket. Nem vártunk szerdáig, már hétfőn telefonáltunk, hogy szeretnénk belevágni a folyamatba.
Marci: A következő napokban volt a rápillantás, itt láthatod először a gyereket. Én izgatottságomban remegtem, mint a nyárfalevél. Ott volt az ügyintéző, a pszichológus, a gyám, a két nevelőszülő, mi pedig ketten a sarokban ültünk, mert elvileg nem lehet kontaktus köztünk és a gyerek között. Amikor behozták az akkor tizenhat hónapos Andrist, olyan érzések öntöttek el, amilyeneket előtte még soha nem éreztem. Részemről szerelem volt első látásra, Ádámnak nem biztos.
Ádám: Valóban nem, de ebből a szempontból mások vagyunk. Nekem kicsit több időre volt szükségem. Két meghatározó pillanat volt ebben a szerelemben. Az egyik ezen a bizonyos első találkozáson, ahol az lett volna a feladatunk, hogy a nevelőszülőtől minél több információt megtudjunk Andrisról, míg ő a szoba másik végében játszik. Miközben próbáltuk a legfontosabb kérdéseket összegyűjteni és a távolból figyelni őt, Andris egyszer csak odajött hozzám és a kezembe adott egy Pilóta kekszet. A másik ilyen, amikor a nevelőszüleinél másodszor meglátogattuk. Már ott voltunk mire felébredt, körbenézett, majd az ölembe ült. Bennem ekkorra alakult ki a szerelem.

Mikor mertétek elhinni, hogy ez a család már valóságos?
Marci:
Az ismerkedési időszak után vihettük haza a gyereket, ekkor kezdődött a harminc napos kihelyezés, mielőtt az örökbefogadás véglegesítődne. Ekkor még mindig nem mertük elhinni, hogy Andris itt maradhat, féltünk, nehogy bárki megtorpedózza. Egy évvel azelőtt volt egy pécsi eset, ahol egy leszbikus pár fogadott volna örökbe egy kislányt – már együtt laktak egy-két hete, amikor valaki a minisztériumból megakasztotta ezt a folyamatot, és a kislányt visszavitték a nevelőszülőhöz. Az esetet megvizsgáló ombudsman jelentése szerint jogellenes volt az elutasítás, ilyen szempontból pozitív kimenetele lett az ügynek, de erre ráment egy pár és egy gyerek. 

A pécsi eset óta mennyit változott az egynemű párok helyzete az örökbefogadási eljárásban?
Marci: Én úgy érzem, hogy Magyarországon két párhuzamos valóság létezik. A szakszolgálat elfogadó és támogató, ezzel szemben a hivatalos kommunikációban gyakran előjön, hogy az örökbefogadás folyamatában van egy kiskapu, amit a melegek kihasználnak. Ezért van bennünk folyamatos félelem, hogy szinte bármikor bármit megtehetnek…
Ádám: …akár visszamenőleg is. Szerintem ezek a nyilvános vélemények befolyásolhatják az ügyintézőket és a nevelőszülőket, hogy a kisebb ellenállás felé menjenek és ne meleg párokat válasszanak a gyereknek. Rendkívül fontos, hogy a nevelőszülő és az örökbefogadó szülők kooperáljanak egymással az örökbefogadási folyamat során, és az is, hogy a nevelőszülő szimpatizáljon az örökbefogadókkal. Mi szerencsések voltunk, úgy éreztem magam az Andrissal való ismerkedés folyamán, mintha engem fogadtak volna örökbe az ő nevelőszülei, náluk voltunk reggel héttől este nyolcig, etettek minket, matekleckét írtam a fiúkkal, Marci táncolt a négyéves lányukkal, részt vettünk az életükben. Nagyon megnehezíthette volna az örökbefogadást, ha ők nem segítenek, amiből legrosszabbul természetesen a gyerek jön ki.

Andris most három és fél éves. Mennyit beszélgettek vele a melegségetekről?
Marci: Pont a napokban, anyák napján történt, hogy Andris odajött hozzám egy játék tehénnel, hogy „Apa gyere, a kis tehén keresi az anyukáját.” Sajnos nem találtuk meg a játék anyukát, de találtam helyette egy másikat, és mondtam Andrisnak, hogy ez a másik most örökbe tudná őt fogadni. Andris ezt elfogadta és játszott tovább. Pár óra múlva, amikor megtaláltuk az igazi anyát, akkor Andris csak annyit mondott, hogy szuper, akkor most már van neki apukája és anyukája is. Megnyugodtam, hogy három és fél évesen tudja, hogy milyen egy átlagos családmodell.
Ádám: Minden mesében és a környezetében is anyukákkal és apukákkal találkozik, sőt, nekünk is apukánk és anyukánk van. Szóval, ő nem az apukák világában él hermetikusan elzárva – sokkal inkább azon kell dolgoznunk, hogy találkozzon a miénkhez hasonló történetekkel is és ne érezze magát fekete báránynak. A kedvenc mesénk egy állatkertben játszódik, ebben két pingvinfiú egymást választja párul, fészket is raknak együtt, köveket hordanak a fészekbe, de nem kel ki belőle a kis pingvin. A gondozótól kapnak végül egy tojást, amiből lesz nekik is saját pingvinjük. Ebben a mesében a melegség és az örökbefogadás is nagyon szépen megjelenik.

Minden szülőpár maga dönti el, hogy mennyit mutat meg kapcsolatából a gyerekének. Andris mennyit lát a ti kapcsolatotokból?
Marci:
Mi soha nem tudtuk úgy megélni a kapcsolatunkat, mint egy hetero pár, akikben fel sem merül, hogy ne ölelje meg, ne puszilja meg a másikat, vagy ne sétáljanak kézen fogva. Nálunk mindig volt egyfajta távolságtartás. Gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogy ez vajon azért van, mert alapvetően ilyen típus vagyok, vagy mert így szocializálódtam? Ezt a távolságtartást valamennyire behozzuk az otthonunkba is, de természetesen vannak intim pillanatok, hármas ölelések például. Tudom, hogy nem szabad, de olykor el szoktam olvasni a történetünkhöz fűzött kommenteket, ahol a legtöbbször az jön elő, hogy ha Andrisnak ezt a példát mutatjuk, akkor biztosan ő is meleg lesz. A kettő között semmilyen összefüggés nincs.
Ádám: Nekem ezekre a kommentekre a legerősebb ellenérvem, hogy az a gyerek, akinek két apukája van pont ugyanúgy és ugyanazokat a játékokat játssza, mint az a gyerek, akinek apukája és anyukája van.

A Nők Lapja a tavaly karácsonyi számában egész oldalas hirdetésben hívta fel az olvasók figyelmét a szivárványcsaládok létezésére, a képen ti hárman szerepeltek. Ez nem mindenkinek nyerte el a tetszését, az ellenzők petícióban tiltakoznak. Titeket is érnek támadások?
Marci:
Természetesen figyelemmel követtük az ügyet, de személyesen, sőt még az Instagram oldalamon sem érkezett soha bántó megjegyzés. Amikor a balatoni nyaralónkat újítottuk fel, kicsit tartottam attól, hogy mit fog szólni a helyi kántor – aki másodállásban festő – a falon lógó családi képeinkhez, de nem merült fel probléma, szeret minket. Akik valóban látják a történetünket, hús-vér emberekként látnak minket, ott sosincs baj. A komment-trollokkal pedig nem érdemes foglalkozni.
Ádám: Szerintem közelebb visz a többségi társadalomhoz bennünket, hogy gyerekünk van. Még azok is erőt vesznek magukon és viselkednek a gyerek előtt, akik elítélik a melegeket, másrészt pedig a mi családmodellünk közelebb áll egy átlagos családmodellhez. Az én családom apai ága a legjobb példa erre, akik mélyen vallásos, konzervatív jobboldali emberek, de a szeretettel teli kapcsolat, ami összeköt minket, erősebb bárminél és öt éve végigzokogták az esküvőnket. A gyerek felé irányuló szeretet pedig kicsit kivetül ránk is.

Marci Instáján sok képet láthatunk a hétköznapjaitokról, posztoltok Andrisról, meséltek a napi rutinotokról, válaszoltok a követők kérdéseire, a legtöbben itt találkozhatnak először közelebbről szivárványcsaláddal. De hol a határ az edukáció és a privát szféra között?
Ádám: Amikor megérkezett Andris, teljesen más volt a kettőnk reakciója a social mediaban. Én azonnal priváttá tettem az addig nyilvános profilomat és kitöröltem a követőim közül mindenkit, akit nem ismertem, és azóta is monitorozom, hogy kinek engedélyezem a követést. Marcinak pedig akkor kezdett nőni a követők száma.

Marci: Az örökbefogadás után készült egy-két interjú, forgattak velünk, ennek hatására kezdtek el többen követni és valahogy átalakult, hogy már nem a barátaim felé, hanem nagyobb körben kommunikálok magunkról. Nekem ez abszolút hobbi, persze van benne egyfajta misszió is. A követőim hetven százaléka anyuka, akik végtelenül kedvesek és bírnak minket, a másik harminc százalék pedig meleg srácok. Egyrészt meg tudjuk mutatni a hetero társadalomnak, hogy mi így élünk, ami hosszútávon Andris érdekét szolgálja. Lehet, hogy ő már egy olyan társadalomban neveli fel a gyerekét, amiben egy ilyen felállású család ismerős lesz, amit pedig ismer az ember, attól kevésbé fél. A meleg srácoktól pedig rengeteg kérdés jön az örökbefogadással kapcsolatban, sőt, történt már valós örökbefogadás is úgy, hogy minket láttak az Instán. Ennek több értelme van, mint ha csak az outfitemet mutogatnám a követőimnek. Jelenleg ötezren követnek, de el fog jönni az a követőszám, ahol nagyon komolyan el kell döntenünk, hogy hogyan tovább, hogyan lehet az ügyet képviselni Andris aktív jelenléte nélkül.
Ádám: Az Instagramtól teljesen függetlenül mindig az volt a meggyőződésem, hogy nem biztos, hogy minden évben kimegyek a Pride-ra, de a Pride, mint intézmény nagyon fontos, és én azzal teszek ezért a közösségért a legtöbbet, ha vállalom magam az élet minden területén. Végül is ezzel a jövőnkbe fektetünk be, a sajátunkba és Andriséba is.

 

(A fotókat Pál Marcitól és Hanol Ádámtól kaptuk)