A család szétesése utáni első napokban szinte sokkot kaptam a csendtől – meséli Anita, aki két kislányával lett egyedülálló. – Akkor szembesültem azzal, mekkora segítség a mellettünk álló másik, hogy mennyit jelent az a néhány szó, amit esténként váltunk, és az a támogatás, ami nem mérhető semmilyen értékegységben. Minden teher az én vállamra nehezedett, a bevásárlás, a főzés, a megélhetés, a sorakozó számlák, a takarítás, a gyerekek hisztije, betegsége. És a legborzasztóbb része, amibe talán bele sem gondoltam azelőtt, hogy mekkora teher lesz mindenről egy személyben dönteni, és vinni ennek a felelősségnek a súlyát. A válás után sajnos nemhogy a segítségemre siettek volna az ismerőseim, sokan elfordultak tőlem.
– Az egyik legnagyobb nehézség, ami az egyszülős családokat sújtja, hogy beszűkülnek az emberi kapcsolataik, erről számoltak be legtöbben, amikor azokról a hiányokról kérdezték őket, amelyek az egyszülős léttel kapcsolatosak – mondja Monostori Judit szociológus.
– Ez óriási veszteség, nemcsak azért, mert megnehezíti a lélektani értelemben vett talpra állást, de a munkaerőpiacra való visszatérést is meggátolhatja. Az egyedülállók szegénységi kockázata magasabb, mint az országos átlag. Mára a gyermeket nevelő családoknak körülbelül 20 százaléka egyszülős, többségében nők élnek együtt a gyerekeikkel, a férfiak aránya az egyszülős családokon belül 14 százalék. Az elmúlt években némileg csökkent az arányuk, valójában nem tudjuk, miért. Nem kis társadalmi csoportról beszélünk, hiszen a demográfiai kimutatások szerint összesen 544 ezer egyszülős háztartás létezik ma Magyarországon, ami több mint félmillió gyereket érint, tekintve, hogy sokan nem egy gyereket nevelnek egyedül.
– Ma Magyarországon semmilyen szociális ellátás nem jár az egyedülálló szülőknek, sem anyagi, sem más szolgáltatás, a nemrég megnyílt Egyszülős Központot kivéve, ahol próbálnak majd enyhíteni ezeken a hiányokon. Valójában az volna a közös társadalmi érdek, hogy az egyszülősökből viszonylag rövid időn belül újra kétszülősök váljanak. Az adatokból azonban az látszik, hogy sokan beleragadnak ebbe az állapotba, az újraházasodási tendenciák is csökkenést mutatnak, a mozaikcsaládok aránya nem növekszik. Közben a válások, szétköltözések száma nem csökken, gyakorlatilag tényként kell elfogadnunk, hogy ezen nem tudunk változtatni. Ennek sokféle oka van, az egyik a nők kiszolgáltatottságának megszűnése és az, hogy a házasságok ma már nem gazdasági, hanem érzelmi alapon köttetnek. A kapcsolatok sokkal bomlékonyabbak lettek, amit tenni lehetne, az az, hogy úgy támogatjuk társadalmi szinten az egyszülősöket, hogy ebből az élethelyzetből viszonylag hamar ki tudjanak lépni. Ehhez azonban sokféle speciális segítségre volna szükségük, amibe az anyagi jellegű támogatáson túl olyan szolgáltatások tartoznának, amelyek könnyítenének a helyzetükön: például gyermekfelügyelet, jogi és sokféle pszichés segítség.
ELSZIGETELTSÉG HELYETT
Az egyszülősség olyan speciális élethelyzet, amire senki nem készít fel, a lelki és az anyagi terhek hatványozottan jelentkeznek, mert ez a két negatív erő csak felerősíti egymást. Hiszen akinek nincs pénze, az nehezebben mozdul ki otthonról, ezért elveszíti korábbi kapcsolatait, amelyek segíthetnék a válás terhének feldolgozását, új kapcsolatok építését. Sokaknak egyáltalán nem marad lehetősége a feltöltődésre, kikapcsolódásra, hiszen a gyerekfelügyeletet gyakran teljesen egyedül kell megoldani, ebben senkinek a segítségére nem lehet számítani. Az is gyakori, hiába magas a válások száma, hogy az egyedülálló szülőt lenézik, megbélyegzik, és bizonyos társadalmi körökből „száműzik”. Ha az iskolában például a gyerekkel bármilyen magatartási probléma adódik, akkor rögtön kész a magyarázat, hogy persze, hiszen az anyuka elvált.
– A válásom után gyakran átéltem, hogy nem kívánatos személy vagyok a társaságokban – meséli Emese –, mert a házas nők úgy tekintettek rám, mint potenciális riválisra, aki elcsábítja majd a férjüket. Hiába volt az ilyesmi tabu számomra, nem számított, holott ebben az életszakaszomban mindennél nagyobb szükségem lett volna arra, hogy valahonnan támogatást kapjak. – Nemrég betért hozzánk egy édesapa – meséli Nagy Anna, az újonnan megnyílt Egyszülős Központ vezetője, az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány alapítója –, és azt mondta, csak szeretne körülnézni, látni, hogy ez a központ egyáltalán létezik. Mert van valami hiányérzet ezekben az emberekben, hogy tényleg, kinek is fontosak ők. Itt végre felvállalhatják önmagukat, nem kell elrejtőzniük, és szégyellniük magukat, mert itt mindenki hasonló helyzetben van. Szerveztünk csoportfoglalkozásokat, és megható látni, ahogy ezek a szülők egy-két elejtett szóból pontosan értik, érzik egymást. A központban minden hozzánk forduló szülő jogi és pszichés segítséget kaphat, különféle csoportokat indítunk, nemcsak anyáknak, hanem külön élő szülőknek is, szeptembertől indul például a leválás csoportunk kamasz gyerekek szüleinek. Mert azt mi is tapasztaljuk, hogy a felnőtt gyerekek útra bocsátása lélektanilag is nehezebb folyamat. A központ létezésével azt szeretnénk sugallani, hogy ezt az élethelyzetet fel lehet vállalni, nem kell rejtegetni, itt mindenki bátran lehet „egyszülő”. Egymást segítő öntevékeny csoportok létrejöttét is igyekszünk katalizálni, hiszen ezek a szülők egymást tudják a legjobban segíteni. Az ország egyetlen Egyszülős Központja azonban aligha oldhat meg mindent, ráadásul az állami támogatásként kapott összeg nagyjából a következő év végéig lesz elegendő, utána az alapítványnak saját lábra kell állnia.
DUPLA TERHEK
Ildikó tizennégy éve költözött egy vidéki nagyvárosból ötéves kisfiával Budapestre. Miközben zajlott a válása, jogászként új munkahelyet szerzett és lakást vásárolt. Csak ezután hozta gyermekét az ismeretlen fővárosba.
– Kezdetben nehéz volt mindent egyedül megszervezni, rohantam a munkahelyemről érte, onnan vittem edzésre, különórára. Nagyjából tízévesen lett önállóbb, egyedül közlekedett, addig szinte ámokfutás volt minden nap. A szüleim több száz kilométerre laktak, egyedüli segítség az unokatestvérem és annak szülei voltak, akik a fővárosban éltek, közel az iskolához, így néha ott várt meg napközi után a fiam. Bébiszitterem sosem volt, az apukára pedig sajnos nem lehetett számítani. A fiam időközben megnőtt, jogosítványt szerzett, érettségizett, remélhetőleg továbbtanul, néha eljár szórakozni, évente kettesben elmegyünk legalább egy hétre nyaralni, ami szintén költséggel jár, ezekben mind egyedül kell helytállnom. Kellene a férfi minta, mert a lazaságot, vagányságot az apjától lesi el egy fiú, és kamaszként jó, ha valaki irányt mutat neki.
„PÁRKAPCSOLATRA NEM VOLT IDŐM”
Balázs egyedül neveli a gyermekét, amióta a feleségétől elvált, a fia hatéves volt akkor.
– Fájdalmasan érintett volna, ha elmegy a kisfiam – meséli az apa –, de nem szóltam bele, bár szenvedtem a gondolattól. Szerencsére még költözés előtt Bendi úgy döntött, hogy itthon marad velem.
Az édesanya elköltözött, és a találkozásaik ritkultak. Évente kétszer-háromszor, főleg szülinapkor, karácsonykor látta a kisfiát.
– A volt feleségem is tudta, hogy jó kezekben van nálam Bendi. A lelkét ápolni nem volt könnyű, amikor néha hiányzott az anyukája, de mivel már korábban megszokta, hogy mindig én vagyok vele, túllendült rajta. Ha volt is rá okom, akkor sem szidtam soha az édesanyját, mert az ilyesmi mindig visszaüt. Az biztos, hogy kétszer annyi energiát kellett beletenni, sokkal jobban odafigyelni, az apai-anyai szerepet egyszerre megoldani: a vacsora, az öltöztetés, a puszi és ölelés, iskolai teendők, főzés, mosás mind egy személyben az én feladatom lett. A szüleim még dolgoztak annak idején, így nem tudtak sokat segíteni. Párkapcsolatot nem kerestem, nem volt rá időm, és egy kisgyerekkel nem kísérletezik az ember, inkább legyek én a biztos pont, akire mindig számíthat – folytatja Balázs. A környezetemben csodálkoztak, mert nem volt általános, hogy egy férfi is el tudja látni mindezt. Úgy érzem, a felelősség sokszor tripla egyedülálló apaként, és a hitelességet, a bizalmat nem szabad elveszíteni, mert akkor nem fog bízni senkiben.
LEGFONTOSABB A VÁLÁS FELDOLGOZÁSA
– Nem mindegy, milyen módon válik egy család egyszülőssé – mondja Horváth Magdolna család- és párterapeuta. – Úgy is megtörténhet, hogy megözvegyül valaki, és úgy is, hogy eleve egyedül vállal gyereket. Lélektanilag válás után a legnehezebb, többek között azért, mert egy halálesetet követően mindenki érzelmileg az özvegy mellé áll, a veszteség egyértelmű és végleges, míg a válásnál sokkal bonyolultabb a helyzet. A szakirodalom szerint már nem magát a válást tartjuk traumatikusnak, hanem azt, ahogyan ez többnyire történik, a veszekedéseket, a harcot, a gyerekek bevonását a konfliktusba. A válás ritkán történik szépen, és utána sem könnyű a helyzete sem annak a félnek, aki a gyerekeket neveli tovább, sem annak, aki külön folytatja az életét. A családban a két szülőnek más-más feladata, funkciója van. A családok különböznek egymástól, de többnyire az apa feladata a szabályok, a határok betartatása, a nőé pedig az, hogy ezeket a szabályokat „kibélelje”. Amikor valaki egyedül marad a gyereknevelés feladatával, akkor az összes funkciót „megnyeri”. De nagy valószínűséggel nem lesz mindenben jó, hiszen ugyanaz a személy, aki számon kéri a szabályokat, nem tudja egyúttal meg is puhítani azokat. Az is gyakori, hogy a válás feldolgozatlan marad, ami lehetetlenné teszi a továbblépést, a bizalmatlanság olyan fokú lesz, ami miatt nem képes vállalni következő párkapcsolatot. Sokszor a gyerek marad az egyetlen szoros érzelmi kötelék az egyedülálló szülő számára, ami megterhelő a gyereknek. Gyakran lehet látni, hogy a kamasz fiú beáll az apja helyére, és anyja támasza lesz, időnként olyan szinten, hogy együtt is alszanak. A lányok helyzete sem jobb, ők sem tapasztalhatják meg, hogyan működik egy párkapcsolat, hogyan oldják meg a felnőttek a konfliktusaikat. Nagyon gyakori, hogy az anya túl szorosan köti a gyereket magához, ami lehetetlenné teszi az önállósodást, a leválást. A válás feldolgozatlanságára utal, ha a családban a különélő szülőre vonatkozóan nagyon elítélő mondatok hangzanak el, olyasfélék például, hogy a férfiak mind állatok, nincs szükség egyikre sem. Ezért nagyon fontos, hogy a gyermekét egyedül nevelő szülő kérjen és fogadjon el segítséget a gyereknevelésben, legyen olyan idő, amit csak önmagára szán, amikor újraépítheti önmagát, a kapcsolatait. A válás utáni gyászidőszakot követően kezdjen el újra élni, ne a gyerek álljon életének középpontjában, találjon saját örömforrásokat. Azzal segíti az egészséges leválását, ha azt üzeni, hogy megáll a saját lábán, a boldogsága nem a gyerektől függ.
(A cikk elkészítésében közreműködött: Aszmann Zsanett)
A cikk eredetileg a Nők Lapja 2018/29. lapszámában jelent meg.
Fotó: Getty Images
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!