Hangolódj ránk! Fókuszban a nők, a férfiak és a holokauszt nemzetközi emléknapja az új Nők Lapjában

Milyen a nő, akit nem szólnak meg? Hová tűntek az angol gentlemanek? A válaszokat megtaláljátok e heti lapszámunkban, melyben a holokauszt nemzetközi emléknapja kapcsán egy elgondolkodtató cikkben megszólaltattuk Bárdos Katalint, Virág Teréz lányát is, hogy kiderüljön, hogyan idézhetjük fel a múlt démonait az utódoknak anélkül, hogy sokkot okoznánk nekik.

A képre kattintva galéria nyílik!

Galéria | 9 kép

Hangolódj ránk! Fókuszban a nők, a férfiak és a holokauszt nemzetközi emléknapja az új Nők Lapjában

Hangolódj ránk! Fókuszban a nők, a férfiak és a holokauszt nemzetközi emléknapja az új Nők Lapjában

Fotó megosztása:

A családban marad

„Az ilyen apukákat nem szeretik a kislányok!” – mondta haragosan Johanka néhány évvel ezelőtt, amikor én a „Barbie kisbabát szül” játék helyett a „Barbie lezuhan a szakadékba, és örökre eltűnik” játékot szerettem volna játszani. (A feleségem szerint tévedek, de nekem meggyőződésem, hogy az apukáknak kötelessége bosszantani a gyerekeiket.) Johanka ezt nem úgy mondta, hogy ő személyesen nem fog engem szeretni, hanem általában a kislányok nem kedvelik az ilyen apukákat, mint én. Ez a szeretlek-nem szeretlek zsarolós játék belépőszintje, vannak (illetve inkább csak voltak) ennél súlyosabb retorziók is. Mint például amikor arról beszélt, hogy én csak a második vagyok a sorban, mert nálam jobban szereti a német apukáját. Azóta sem tudom, hogy tényleg hitte-e, hogy van neki ilyen, vagy csak abban bízott, hogy már a gondolat is féltékennyé tesz, ugyanis a téma többször előkerült. Képzeletben volt neki német, angol, amerikai, japán és mindenfajta apukája, ahány nemzet és nép él a világon, abból mind volt neki egy. És attól függően, hogy éppen mennyire voltam hajlandó alávetni magam az akaratának, kerültem az első, második, harmadik vagy utolsó helyre. (Jó, mondtam ilyenkor, akkor vegyen neked gumicukrot a német/angol/ japán apukád! – Ez általában hatott.)

Johanna mára megbékélt a ténnyel, hogy neki csak egy apukája van, én, és bármennyire is jó lenne még több, velem kell beérnie.

Jó pár évvel ezelőtt mesélte egy kolléganőm, hogy már felnőtt nő volt, amikor megtudta, hogy voltak neki egyáltalán nem képzeletbeli, hanem nagyon is valós zsidó nagyszülei, akik egy koncentrációs táborban haltak meg. A szülei sokáig nem mondták el neki az igazságot. Amikor végül mégis megtudta, az mondta, az teljesen megváltoztatta az életét. Átalakult az identitása, másként gondolt azontúl magára. Az ő történetét megismerve erősödött meggyőződéssé bennem az a gondolat, hogy minden embernek joga van megtudnia, kik voltak a felmenői.

Január 27-én van a holokauszt emléknapja, és bár egyre távolabb kerül a vészkorszak, és egyre fogyatkoznak azok is, akik átélték, a hatása a titkokban, az el nem mesélt történetekben, az el nem hangzott bocsánatkérésekben, a meg nem történt megbocsátásokban generációról generációra átadódva máig jelen van a családokban.

Beszélnünk kell róla.

Mert akárkik is voltak – németek, angolok, zsidók vagy japánok – mindenkinek csak egy anyukája és apukája van.

Krúdy Tamás, vezetőszerkesztő

 

Fotó, illusztráció: Archív, Thinstock