Olvasom a diaképek szövegét, Marék Veronika Télapó és ezüstmackó című meséjét, egyik kedvencünket. A mese főhőse egy testvérpár: a nagyfiú cuki ezüstmackót kap karácsonyra, de a húga nem. A fiú tehát felkerekedik, és hegyen-völgyön, ezer veszélyen át… Megunhatatlan.

Rituálénk a Jézuska érkezése előtt. Húztam az időt, míg a férjem kapkodva csempészte a fa alá az úgy-ahogy becsomagolt kincseket, hogy aztán a mutató- és a hüvelykujja közé csippentse a sárgaréz csengettyűt… És indulhat a buli! A lányaim már kis- és nagykamaszkorba léptek. De ragaszkodnak ma is ehhez. 

Tavasszal egy író-olvasó találkozóra voltam hivatalos Grazba a barátnőmmel. Szép kikeleti hétvégének ígérkezett, április, a nyár ígéretével terhes illatok, a napnak már tüze volt… Lett volna. Amint elindultunk, esni kezdett. Zuhogott, zokogott, hisztizett az eső. Az edzőcipőm tíz másodperc alatt ázott mosogatóronggyá.

Ráadá­sul nem csak eső, hideg is volt. Mint egy áprilisi tréfában: elmész kicsit kikapcsolódni, és az időjárás nyomban világvégivé válik. A városnézésnek annyi. Az első napon tehát muszáj volt új cipőt vennem. Utálok három percnél többet tölteni egy neonfényes üzletben, de a barátnőm szerencsére bírta. 

– Úgysincs itt semmi jó! – kiáltottam fel. Már kereket oldottam volna, de ő visszahúzott
a boltba. 

– Nézd ezt itt! – mutatott rá egy pár lábbelire. 

Jaj, ez drága! Meg ronda is, gondoltam. 

– Ez jó lesz – mutattam a legolcsóbbra, úgyis van otthon elég cipőm.  

– Nézd, ez sportos, csinos is, hátha kényelmes is, felpróbálod? 

– De hát ez ezüstszínű! – szóltam méltatlankodva. 

– Na és?

– Ezüst cipőt hordjak? Ötven vagyok!

– Miért ne?

– Soha nem vettem még fel ilyet.

– Akkor épp ideje. 

– És amúgy meg drága.

– Hát, nem a legolcsóbb, de… Na, próbáld már fel!