Majd’ minden decemberben eszembe jut „TarrMari”, a Madách Színház legendás súgója. Nemcsak azért, mert sokakkal együtt szerettem, becsültem a műveltségéért, humoráért és a megingathatatlan hitéért, hanem azért is, mert tőle hallottam éveken át, hogy mosolytalan ájtatoskodás helyett örömöt vigyünk a Teremtő és a szeretteink elé karácsonykor.

Remélem, hogy bölcs barátnőm elégedetten konstatálja az égi kávéházban, hogy épp most, amikor a szokásosnál is több a dráma a világban, és egyre göröngyösebb az út lélektől lélekig, derűs karácsonyi történeteket kértem az ismerőseimtől. Elvégre magam is azt gondolom, születésnapi örömünnep a karácsony hívőknek és hitetleneknek egyaránt, amikor lehet (talán kell is?) kacagni, mosolyogni, és bizakodni, hogy szebb idők várnak az ünneplőkre, mint amilyenek mögöttük vannak.

Soha többé bejglit!

– Egyéves házasok voltunk 2021-ben, égig ért a szerelem, egy holland barátunk megtanulta a „turbékoló galambok” kifejezést, és ha találkoztunk, messziről kiabálta: „Hello, my friends, tjurbekolo galampok…!” – emlékszik vissza a tolmácsként dolgozó, fiatal Edit, majd elkomolyodva teszi hozzá, hogy tavaly, december 23-án majdnem véget ért a turbékolás.

Pedig a család legfiatalabb házaspárjaként magabiztosan vállalták, hogy vendégül látják a rokonságot. Nem volt konyhai gyakorlatuk, de egy tolmács meg egy informatikus mindent megtalál a neten! Mivel tudták, mindketten önfejűek, szépen elosztották, melyik ételnek ki lesz a főszakácsa, ki a kuktája, egyedül a bejglit sütötték együtt, hiszen a nagymamáik jóvoltából szakértőnek tartották magukat.

Csakhogy 23-án éjjel kiderült, eltérő a nagyik receptje, és éles vita alakult ki, amikor Edit rumot meg mazsolát tett a töltelékbe.

A férje nem turbékolt, kiabált! Életükben először veszekedtek gyűlölködve a bejgli összetevői és az arányok miatt… Edit zokogott, a férje sírt, majd a végeredmény láttán újabb sértéseket vágtak egymás fejéhez, pedig elveik­ szerint nem a nagy zabálás teszi ünneppé a karácsonyt. Mégsem tudták feldolgozni, hogy csúnya, repedezett, törékeny és sápkóros a művük. 

– Tanultunk a bejglibotrányból. Például azt, hogy erősek és maximalisták vagyunk, tehát tilos ütköznünk, mert törünk! Ezért a konfliktusainkat hosszan, nyugodtan kell kibeszélnünk, és ezt a drámai éjszaka óta betartjuk. Így vagyunk ma is turbékoló galambpár, persze csak addig, amíg a pék barátunktól vásároljuk a bejglit, és eszünkbe sem jut kettesben sütni.

Jegygyűrű a szennyesládában

– Életem legszabálytalanabb, lánykéréssel egybekötött karácsonyán minden rokon és barát megtudta, a leendő férjem a világ legrendetlenebb rendes embere. Fizikus. Szórakozott professzor – meséli Zita, az ötvenhat éves történelemtanár, akinek 2000-ben kérte meg a kezét Zoltán.

A fiú nővére örült az öccse választásának, tehát már novemberben megsúgta, gyönyörű eljegyzési gyűrű kiválasztásában segített a testvérének. Csakhogy december 24-én, a vendégek érkezése előtt fél órával kiderült, Zoltán nem találja a gyűrűt! Idegesen téblábolt a lakásban, kihúzott minden fiókot, végül kétségbeesve kiabálta, potyára jön a pereputty, mert elmarad az eljegyzés, ha Zita nem segít. 

– Én kerestem pánikban a saját gyűrűmet, közben Zoltán, aki soha nem ivott, bedöntött egy pohár konyakot, és arról szónokolt, hogy esküvő nélkül is boldog lenne velem – folytatja Zita nevetéstől pukkadozva.  

Mégis jó buli lett a karácsonyi lánykérés! Zoltán kiskamasz unokahúga piros gyűrűt font a konyhafiókban talált fonalból Zitának, mindenki jól érezte magát, és megbocsátott a vőlegénynek. Aztán üres lett a ház, és a fiatalok gyűrűkereséssel töltötték az éjszakát. 

– Zoltán szennyesládájában találtam meg hajnalban az ékszeres dobozkát! Őrület! Ugyanis napokig takarítottam a vendégség előtt, közben többször kértem, pakolja el a székeken, fotelokon tornyosuló ruháit. Elege lett, és nagy svunggal behajította a cuccait a szennyestartóba, az egyik farmer zsebében lapult a gyűrű.

Sírtunk, röhögtünk, ölelkeztünk a láda mellett, ő meghatottan ígérte, rendesebb lesz.

Mit gondolsz, meg tudta tartani a fogadalmát? 2026 nyarán lesz a huszonötödik házassági évfordulónk, tehát negyedszázados tapasztalat birtokában a sérült lábammal felelek. Nézd a kötést a térdemen!

Három nappal ezelőtt megbotlottam egy bakancsban, majd csúnyán térdre estem, amikor a rengeteg csomaggal hazaértem. Természetesen a férjem negyvenhatos pipellői hevertek az előszoba közepén… Hol másutt? De azóta határtalan szeretettel, bűnbánó szerelemmel kötözgeti a térdemet.

Eltévedt sms 

– Hatalmasat bakiztam azon az érzékeny karácsonyon, amikor először ünnepeltem a férjem családjával – meséli Sára ma már széles mosollyal. – Minden rendben ment a vacsora végéig, amikor szétoszlott a társaság, és Péterem apukája likőrrel meg lekváros sütivel kínált engem. Beszélgettünk a munkámról, sokat nevettünk, majd hozzánk lépett a leendő anyósom, és elmondta, hogyan készült a lekváros sütemény, ami nemigen érdekelt.

De pityogott a telefonom, Péter hívott a tetőtérből, ahol a bátyjával dumált, közben aggódott, hogy érzem magam. Rögtön válaszoltam sms-ben, mert elolvadtam a kedvességétől. Csakhogy véletlenül nem neki küldtem a levélkémet, hanem Petrának! Ez anyósom neve, Péter alatt van a névsoromban…

A szövegre három év múltán is emlékszem. „Apád csúcs, anyád konyhatündér.” De vannak csodák!

Anyósom már azon az estén kijelentette, nem haragszik rám a „konyhatündér” miatt, azt is javasolta, kávézzunk kettesben karácsony után. És a beszélgetésünk ma is tart. Ráadásul együtt iratkoztunk be egy alapfokú cukrásztanfolyamra, mert a konyhatündérség távolabb áll a vagány anyósomtól, mint tőlem. A lekváros sütit a nővére készítette.

Ezt próbálta ellensúlyozni a sütireceptjével az első karácsonyunkon… A sztorin azóta is röhög a család, de a férjem meg az apósom kicsit büszke a szabálytalan barátságunkra. 

Akkor futás anyuhoz!

Akárhány karácsony vár még e sorok írójára, azt a december 24-ét, amikor