Raab Rózsa gobelintervező, kilimszövő és Lakatos László hegedűkészítő mester Budapestről, az Opera mellől, a belváros kellős közepéről nyolc évvel ezelőtt költözött Zebegénybe. Ahogy Rózsa fogalmaz, ­hiányozni kezdtek neki a fák, a bokrok, a virágok. Kapcsolódni akart a természethez, kapcsolódni akart a Teremtőhöz. 

Egy kirándulás során szerették meg ezt az alig ezerfős települést, a Dunakanyar utolsó faluját, egy fagyos januári napon költöztek, és bár kicsit tartottak tőle, hogy új életük akár elmagányosodással is járhat, hamar befogadta őket a falu, sok helyi barátjuk is lett, sőt Rózsáék háza mára – a szó jó értelmében – átjáróház.

A nyugalom kapujában

Mi advent elején, egy szombaton látogatunk el hozzájuk, utánunk majd egy tanítvány érkezik. A nagymarosi piacolás után vagyunk, a piacra Rózsa küldött el minket, sőt nyomatékosította, hogy ki ne hagyjuk, élmény lesz. A kocsi csomagtartójában abált szalonna, kezemben az ott vásárolt tarka virágcsokor, egy fekete cicát követünk, pont, mint egy mesében, kacskaringózunk a zsákutca végén álló patakparti, régi házhoz, aminek ajtaja élénk vízkékre van mázolva.

Persze a fekete macska is oda tart, nyilván várt minket, hogy odakísérjen.

Miért is ne, az ember hajlamos ilyen miliőben, ünnepek táján kicsit emelkedettebb hangulatba kerülni, és minden szépet elképzelni a világról. 

Pár perc múlva már egy szőttessel borított asztal mellett melegedünk, a virág már a vázában, rögtön házi szilvás sütemény is kerül, így tele szájjal kérdezhetem Rózsát elsőként a gyönyörű dunai uszadék fából készült Madonnáról a szoba sarkában.

A Madonna egy helyi, sajnos azóta már elhunyt művész alkotása, és mint megtudjuk, a kertben is van két úgynevezett uszadékfa barváj, amik nem Madonnák, hanem sárkányok, és az a feladatuk, hogy Rózsa kérésére őrizzék a házat.

Zebegény házain szeretik használni a lakók ezt a vidám vízkék színt

Azon a két óriási fenyőfán kívül, amelyeket Rózsa akkor kért meg, hogy vigyázzák nekik a házat, amikor először jött el ide az eladó ingatlant megtekinteni nyolc éve. Akkor elsuttogta az épületnek magának, és a kertnek is, benne a két fának, hogy ők itt szeretnének élni, alkotni, és legyenek szívesek, segítsék őket ebben. 

És, ahogy László fogalmaz, amikor egyelőre csak egy pillanatra bekukkantunk parányi és mesés műhelyébe a házban, a sárkányok jókedvükben voltak, a ház az övék lehetett, és amióta itt élnek, nemcsak nyugodtabbak, de ő bizony úgy érzi, a keze alól kikerülő munkák minősége is hatalmasat javult.

Valahogy úgy érzem, ez egy önmagával szemben igen kritikus ember meglátása, tervezem is kideríteni, igazam ­van-e,­ de a végére majd meglátják, hogy nem én voltam László napkeleti bölcse, hanem ő az enyém.     

Csendes mesterségek

Rózsa szövőszékére is kíváncsi vagyok, pár lépés, és a következő szobában már ott is a következő műhely. Meglepődöm, milyen hatalmas szerkezet, aztán pedig azon, hogy tizenhat éves kora óta követi őt mindenhova. Most éppen nincs rajta felvetés, így hívják az aktuális munkát, de Rózsa mutat nekem csodaszép színes karkötőket, táskadíszeket, sőt táskákat is, utóbbiak az ő és egy alkotótársa keze munkáját dicsérik.

A színkavalkád lenyűgöző. A fotelje egy kikukázott szék, amelyet kilim szőnyeggel húzott át. Ugyanis ha Rózsa épp nem sző, vagy nem tanfolyamokat tart kezdőknek és haladóknak otthon vagy a helyi Szőnyi István Múzeum­ban, akkor egy budapesti kilimboltban dolgozik hosszú évek óta, nagyszerű tulajok és gyönyörű szőnyegek társaságában.

A mai napig eksztázisba kerül egy Afrikából vagy a Közel-Keletről érkező szőnyegekkel teli csomag láttán,

a kibontás után fotóz, rajzol, és viszi haza magával az inspirációt, hogy a szövőszéken kibontakozhasson egy újabb felvetés.

Hogyan lesz valakiből kilimszövő? – teszem fel a kérdést, és tudom, hogy ugyanez a hegedűkészítő László műhelyében is el fog hangozni. Talán mondhatjuk, hogy mindketten annyira nem 21. századi foglalkozást űznek, és mégis talán mindannyian szeretnénk egy kicsit rájuk hasonlítani, szeretnénk a nyugalmukból, a tehetségükből magunkénak tudni, na és persze a művészházban uralkodó hangulatból is vinnénk át örömmel a sajátunkba egy űzött nap után, lehiggadni.

Hegedűkészítő a múltból

Rózsa meséje a középiskolában kezdődött, amikor egy barátja elhívta magával egy néprajzi táborba, és bár addig a színészet felé kacsingatott, a táborban minden eldőlt, és azóta lakik vele az összes otthonában társán, Lászlón kívüli legjobb barátja, a monumentális szövőszék.

A hitvallása pedig, hogy ha mindketten imádják a munkájukat, és szeretettel csinálják, amit csinálnak, abból csak jó sülhet ki. Ahogy elárulták, igazából nem szólnak bele egymás művészetébe. Mindketten csendesen dolgoznak, podcastokat hallgatnak közben, és természetesen azért Rózsa időnként bemegy Lacihoz, és megkérdezi, mit enne ebédre, vagy hozzon-e neki egy kávét.

Rózsa ünnepi ihletésű alkotása a saját otthonuk falát díszíti

László ugyanerre a kérdésemre nevetve annyit válaszol, hogy ő hegedűkészítőként tulajdonképpen véletlenül született ide, neki a 16. században lenne a helye, hogy életet, hangot leheljen a fába, de azért nem bánja, hogy mindezt most teheti, igaz, a műhelye az én szememnek nem sokban különbözik egy fantá­ziámban élő mesebeli hegedűkészítő ötszáz évvel ezelőtti műhelyétől. 

A Szabadkáról származó László zenészcsaládba született, édesapját kísérte el egyszer még gyerekként a hangszerkészítőhöz, és ott tulajdonképpen minden összeállt. Bár addig a fuvola volt a kedvenc hangszere, és egyébként azon játszik ma is, ott, abban a pillanatban érezte, mindent tudni akar a hegedűkészítésről. 

Ahogy fogalmaz, hiszi, ő arra lett teremtve, hogy a világ számára megjelenítse a szépet. Arra, hogy akinek elkészíti a hangszert, az örüljön. És hogy a művész a hegedű megszólaltatásával örömöt tudjon szerezni másoknak.  

A fa hangja, a kéz történetei

Kimegyünk az asztalhoz még egy kis szilvalekváros sütiért, aztán beülök Lászlóhoz a műhelyébe. Elmeséli, hogy harmincévesen a délszláv háború elől menekült Magyarországra, amikor már a tizenkettedik katonai behívóját is megkapta. 

Budapest lett az új otthona, Rózsával is ott ismerkedtek meg vagy harminc éve, de ki emlékszik már a kezdetekre, hiszen olyan régen volt, és azóta ők elválaszthatatlanok, zsák és a foltja, borsó meg a héja, nem is veszekednek, amit én alig akarok elhinni. 

Ahogy László mondja, ő nem küzdelemre lett teremtve, ezt elfogadta betegsége kapcsán is. Úgy érzi, a sok szenvedés ellenére Isten őt a tenyerén hordozza. És neki az a feladata, hogy önmagát megismerje, önmagát fejlessze, és ha mindezzel adhat másoknak, az csak plusz jó. Már látom, ahogy előbújik Lászlóból a napkeleti bölcs, vagyis inkább a tanító. 

Rózsa meg is erősíti, hogy ide bizony nemcsak hegedűt készíttetni járnak ki a művészek, vagy éppen hegedűkészítést tanulni a diákok – mert akár hisszük, akár nem, még ma is indul ilyen szak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen –, hanem azért is, hogy hallgassák párja tanulságos meséit, meglátásait, tanításait. 

László egyébként mind a mai napig