Nem éreztem előtte szorongást, és a negatív eredmények láttán olyan nagy megkönnyebbülést sem. Azt éreztem, hogy túl nagy tétje úgysincs már ennek az egésznek. A saját nevemre nem kerestem rá: tizenhat éves voltam a rendszerváltáskor. Minket csak a KISZ-be akartak beszervezni, mondván, csatlakozzunk, mert az egész nem más, mint egy hatalmas buli. De nem lépett be senki a gimiből. Minden sejtünkben éreztük, ennek a bulinak végleg vége.
(Forrás: Getty Images)
Arról persze sejtelmem sincs, hogy ha ügynöknek szerveztek volna be, mit lépek.
Ha valakit megfenyegetnek, ha a szeretteivel zsarolják, ha el akarják lehetetleníteni, ember legyen a talpán és betongerinc a hátban, ha nemet mond. Harminchat év sok idő: majd egy emberöltő telt el a rendszerváltás óta, de az elmúlt időszak politikusgarnitúrája adós maradt az ügynökakták nyilvánosságra hozatalával. Holott egy mérgező, erkölcstelen hálózat szőtte át a társadalmat.
És ez a méreg egészen addig szivárog, amíg ezek az akták titkosak. Addig lehet utalgatni, zsarolni, lebegtetni: ez is ügynök volt, meg az is… Társadalmi katarzis és megtisztulás csakis akkor érhető el, ha az egész ország szembenéz a múltjával. Nehéz ez? Megterhelő? Fájdalmas? Igen. De ez az ára a továbblépésnek. Magyarországot sokáig úgy emlegették, a következmények nélküli ország. A bűnösök sokáig kiemelt nyugdíjat élveztek, a tolvajok pedig szépen odébb sétáltak a lopott szajréval: nem baj, csak legyen békesség meg nyugalom.
Az ügynökakták megnyitása éppen ezt üzeni, ennek most vége. Más kérdés persze, hogy az óvatos becslések alapján százhatvanezer kartonból mára – az iratmegsemmisítéseknek és egyes akták kiemelésének köszönhetően – mintegy hatvanezer maradt. Az sem szerencsés, hogy kijött százhatvannégy téves név: ügynöknek nyilvánítottak embereket, akik nem besúgók, hanem megfigyeltek voltak.
Ráadásul a most megjelent dokumentumok csak neveket tartalmaznak: nem tudjuk, hogy akikkel szembesülünk, ártalmatlan dolgokat meséltek-e a honfitársaikról (sokan igen), vagy komolyan ártani akartak nekik. Ezért javasolták a miniszterelnök mellett pszichológus szakértők is, hogy ne azonnal ítélkezzünk. Kérdezzünk, beszélgessünk, legyünk empatikusak, és közösen nézzünk szembe a múlttal. Én most éppen hosszú életútinterjút készítek egy idős hozzátartozómmal.
Nem volt ügynök, de amit hallok, így is megrázó, katartikus, néha vicces, sokszor pedig meglepő. Általa pedig magamat is jobban el tudom helyezni a saját életem koordináta-rendszerében. Olyan sokszor beszélgetünk lényegtelen dolgokról, és csak a felszínt kapargatjuk. Érdemes mélyre ásni – akkor is, ha a másik éppen nem jelentett a titkosszolgálatoknak.