Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns portréja papírkivágásos kollázson, a függőségre és a felépülésre utaló motívumokkal.

Bajzáth Sándor: „A krízis mindig esély, ha függőségről van szó”

Huszonnégy éve él szermentesen, mégis úgy gondolja, hogy a felépülése sosem ér véget. Bajzáth Sándor addiktológiai konzulenst új könyve kapcsán kérdeztük a függőség mögött húzódó családi mintákról, a felépülés akadályairól, a tagadásról és a visszaesésekről, valamint arról, meddig segítünk, és mikortól ártunk azzal, hogy mindenáron meg akarjuk menteni függő családtagunkat.

Régóta foglalkozol a függőséggel, húsz éve dolgozol segítőként, rengeteg cikket írtál, interjút adtál. A könyv kedvéért most össze kellett rendezned mindazt, amit eddig elmondtál, ez gondolom, összegzésre is jó alkalom. Miben változott az elmúlt 20 évben az, amit a függőségről gondolsz?

Régebben merevebb voltam bizonyos dolgokban, például nagyon határozott elképzelésem volt arról, hogyan kell zajlania a felépülésnek. Ma már jobban el tudom fogadni, hogy ez akár egy sok visszaeséssel tarkított folyamat is lehet, és nem mindenki lesz azonnal absztinens, hiszen nem mindenki tart ugyanott.

Egyre inkább úgy látom, hogy az alkoholfogyasztási zavar is egy spektrum, és vannak olyan emberek, akiknél a problémás fogyasztás még megállítható vagy visszafordítható. Viszont továbbra is úgy gondolom, hogy annál, aki elvesztette a kontrollt, életveszélyes lehet a szociális használattal való kísérletezés.

Figyelembe véve, hogy milyen régóta dolgozol a függőség témájával, meglepő, hogy ez az első önálló köteted. Vártál valamire?

Régóta érzem, hogy jó lenne, ha az a sok minden, amit az évek során leírtam, egyszer összegyűjtve meglenne, csak nem éreztem magamban ehhez az erőt, a kapacitást. Két éve keresett meg az Open Books, hogy jó lenne, ha születne egy ilyen könyv és ez segített átlendülni a kételyeken.

Nagyon sok segítséget kaptam tőlük és rengeteg órát dolgoztunk együtt, mire összeállt a kötet. Közben persze az is kiderült, hogy csomó olyan téma van, amiről jó lenne írni, de ide nem fért be. Úgyhogy lehet, hogy lesz folytatás.

A függőség nem csak az alkoholról és a drogokról szól

Tényleg mindannyian függünk valamitől? 

A legtöbb ember függ valamitől, igen. Függünk a pénztől, a kajától, a kapcsolatainktól, a telefontól, a nikotintól, a szorongáscsökkentő gyógyszertől, a szextől. Rengeteg olyan dolog van, amivel el tudjuk terelni a figyelmünket az aktuális rossz, nehéz érzéseinkről.

Bajzáth Sándor Függők vagyunk könyvborító

Bajzáth Sándor: Függők vagyunk – A tagadástól a felépülésig, Open Books, 2026.

Ezeket a viszonyainkat érdemes időről-időre mérlegre tenni. Most például épp zajlik a Száraz November, ami szerintem nagyon jó alkalom arra, hogy az ember feltérképezze, hol tart az alkohollal való kapcsolatában. Mi van, ha egy hónapig nem iszom? Tudok lazítani, kikapcsolódni a barátaimmal? El tudok menni egy koncertre, buliba úgy, hogy nem iszom?

Lehet, hogy kiderül, gyakorlatilag ezer éve nem voltam úgy szórakozni, hogy ne ittam volna előtte. És az is lehet, hogy rájövök, valójában szorongok ezekben a helyzetekben, és arra használom a piát, hogy ezt oldjam. Ha ezt felismerem, akkor lehet, hogy elmegyek egy szakemberhez, elkezdek foglalkozni a szorongásommal, és egy idő után már nem lesz szükségem arra, hogy ilyen helyzetekben alkoholt igyak.

Szorongást említesz, feldolgozatlan érzéseket. Minden esetben találunk a függőség mögött traumát, feldolgozatlan lelki sérülést?

Én úgy tapasztalom, hogy szinte mindig van valamilyen szociális, családi probléma, esetleg pszichiátriai zavar. És persze a genetika is ott van, na meg mindaz, amit nem a génjeinkben, hanem a mintáinkban hordozunk. Sokszor generációkra vissza lehet menni: az apa is ivott, a nagyapa is, a dédapa is. 

Az pedig, hogy mi számít traumának, rengeteg dologtól függ. Egy problémás válás is meg tud viselni egy gyereket, ugyanakkor nem lehet csak erre nem lehet fogni. Vannak olyanok, akik ugyanolyan rossz körülmények között nőttek fel, alkoholista volt valamelyik szülőjük, mégsem lettek függők. Vagy mert valahonnan jobb megküzdési sémákat hoztak, vagy mert más a személyiségük.

A leegyszerűsítő magyarázat soha nem jó, de jellemzően ott van valamilyen belső hiány, rossz érzés, amire az illető nem talál megfelelő megküzdési stratégiát, és  egyszerűbb azt egy szerrel vagy valamilyen viselkedéssel kezelni, mert az elterelni a figyelmet. 

Mikor ártunk többet, mint használunk egy függő családtagnak?

A családi minták nemcsak a függő ember életében jelennek meg, hanem azokéban is, akik vele élnek..

Persze. Amikor jönnek hozzám hozzátartozók, legtöbbször nők, akiknek a férje iszik, ők pedig nem tudnak kilépni az esetleg bántalmazó kapcsolatból, elkezdünk beszélgetni a családjukról, és kiderül, hogy az anyjuk is ugyanezt csinálta. Eltűrte az apjuk ivását, és az lett a minta, hogy mi nem válunk el. 

A hozzátartozó nem húz határokat, alárendelődik, kiszolgálja az alkoholizáló férjet, gyereket vagy feleséget, és közben a saját szükségleteit sok esetben föl sem ismeri és ebben nőnek fel a gyerekek is.

Kapcsolódó: Nem csak az alkoholista, aki piával indítja a napot

Sokszor hallok olyan történeteket, ahol mondjuk a nagyobbik fiú tizenöt évesen már megpróbálja megvédeni az anyját vagy a testvéreit az agresszív, alkoholista apától. Olyan felelősséget vállal, ami egyáltalán nem az ő dolga lenne: gyakorlatilag a szülő helyébe lép.

Aki együtt él egy függő emberrel, az általában segíteni szeretne neki. Honnan tudhatja, mikor jött el az a pont, amikor inkább már árt a jószándék?

A hozzátartozók minden létező módszert kimaxolnak, hogy segítsenek a szerhasználó vagy alkoholista családtagjuknak. Így próbálják, úgy próbálják: a konzultációkon mindig végig is vesszük ezeket. Mit csináltak, mi történt utána, mitől javult egy kicsit a helyzet, aztán hogyan romlott el újra?

Amikor viszont már az összes lehetőséget kipróbálták, el kell, hogy jöjjön az a pont, amikor elkezdenek határokat húzni. Hogy na, eddig és ne tovább. Ha még egyszer ez történik, akkor annak következménye lesz. Ez nagyon nehéz, főleg ha a hozzátartozó egész életében azt tanulta, hogy neki alkalmazkodnia kell. Először azt kell felismernie, hogy egyáltalán mit szeretne ő maga.

bajzath-sandor-fuggoseg-felepules-interju

Máté Gábor és Bajzáth Sándor a Függők vagyunk című könyvvel (Forrás: Open Books)

Miért olyan nehéz belátni, hogy segítségre van szükség?

Magánál a függőnél mi hozza el azt az átbillenést? Miért van, hogy valaki százszor nem tud leállni, aztán egyszer csak mégis sikerül?

A függő is minden létező módszert kipróbál. Hogy majd holnaptól abbahagyom. Többet nem iszom töményet, csak sört. Esetleg kihagyok három napot, hátha jobb lesz. Esetéeg egy hetet. Aztán utána lehet, hogy három nap alatt többet iszik, mint előtte egy hét alatt.

És közben folyamatosan racionalizálja a dolgot. Ez nem is akkora probléma. Más is ezt csinálja. A sör például szinte egészséges, mert van benne ez meg az, a bor védi az ereket és egyébként én sportolok is mellette. Aztán eljön az a pont, amikor már elfogynak ezek az eszközök, és képtelen tovább megvezetni saját magát. Összeomlik az egész magyarázkodás, és belátja, hogy ez így nem működik. Ez az a krízis, amit én esélyként is szoktam értelmezni.

Le lehet szokni külső segítség nélkül?

Vannak olyanok, akik egyedül is meg tudnak szabadulni a függőségtől, de többnyire azért nem árt a segítség. Szakember, önsegítő közösség, rehabilitáció, adott esetben kórházi elvonás. Én azt gondolom, hogy egyedül sokkal nehezebb. Nem lehetetlen, de sokkal-sokkal nehezebb. Kicsit olyan, mint az úszás: azt is meg lehet tanulni egyedül, de azért nem árt, ha van valaki, aki megmutatja, mit kell csinálni.

Magyarországon a segítségkérés után is elakadhat a felépülés

Ehhez képest sokszor éppen az nem jut megfelelő ellátáshoz, aki már belátta, hogy segítségre szorul.

Ez a mai magyar ellátórendszer egyik legnagyobb nehézsége. Nincs egy olyan jól működő betegút, ami az első pillanattól végigkíséri az illetőt. Ami ott kezdődik, hogy mondjuk egy nagyon súlyos alkoholbeteg le akar állni, de még iszik, mert komoly fizikai elvonási tünetei lennének, ha egyszerűen abbahagyná.

Nagyon kevés olyan hely van, ahová ilyen állapotban is bemehet a beteg, és ahol aztán a fizikai megvonástól kezdve végigkísérik az addiktológiai kezelésen, az esetleges rehabilitáción, a félutas programon át egészen az önsegítő közösségekig.

Most az van, hogy sok helyre eleve csak úgy veszik fel, ha már szermentes. Szerintem elég bizarr, hogy egy addiktológiára nem tudsz bekerülni, amíg nem vagy tiszta… Nyilván el lehet menni a területileg illetékes pszichiátriára, de sok ember ott már elveszik a rendszerben. Vagy kijön, és nehezen jut el a következő állomásig.

Olyan ellátásra lenne szükség, ahol megcsinálják a fizikai elvonást, és utána az illető gyakorlatilag átmehetne a szomszéd szobába, ahol már folytatódik az addiktológiai kezelés. És nagyon fontos lenne, hogy azok is kapjanak segítséget, akik rossz szociális körülmények között élnek, és nem tudják megfizetni a magánellátást.

Gyógyszerfüggőség: amikor a szorongás oka kezeletlen marad

A gyógyszerfüggőség is egyre többször kerül szóba. Te mennyire látod problémának, hogy a szorongásra vagy más lelki nehézségekre sok esetben elsőként gyógyszert kapnak az emberek?

A gyógyítás szerintem nagyon gyógyszerközpontú. És itt nem akarok megbántani orvosokat, mert természetesen van, amikor gyógyszerre van szükség. De ha valaki szorong, és elmegy egy olyan orvoshoz, ahol nincs mellette terápia, akkor lehet, hogy kap valamilyen szorongáscsökkentőt, és ezzel átmenetileg jobban lesz.

Csak közben az alapprobléma ugyanúgy megmarad. És bizonyos gyógyszereknél még a függőség veszélye is megjelenik, tehát akkor már két problémánk van.

Pedig nagyon fontos lenne, hogy az illető terápiába is kerüljön, megtanuljon más eszközöket a szorongása kezelésére. Mert szorongás és félelem mindig lesz, és adott esetben még hasznos is lehet. Lehet, hogy valamit jelez, hogy olyan helyzetben vagyok, amiben változtatnom kellene.

Csakhogy sok ember nem hisz a terápiában, vagy nincs rá pénze, ideje, az állami ellátórendszerben pedig nagyon kevés erre a kapacitás.

Az viszont örömteli tendencia, hogy az elmúlt években mintha sokkal nyíltabban beszélnénk a lelki problémáinkról. Te is úgy látod, hogy az emberek bátrabban kérnek segítséget?

Egyre több cikk, poszt, videó jelenik meg a mentális egészségről, a függőségekről, és sok köztük az igényes, színvonalas tartalom is. Persze az algoritmusok miatt ez egy kicsit csalóka, mert ha engem érdekel a téma, akkor egyre több ilyesmit dob fel, így azt hihetem, hogy mindenki erről beszél.

Az biztos, hogy Budapesten és a nagyobb városokban már teljesen elfogadott lett, hogy valaki elmegy szakemberhez, mert szeretne foglalkozni a lelki egészségével. Ahogy az sem különös, hogy valakinek személyi edzője van. 

Viszont ennek van egy kontraproduktív része is. Lassan mindenki szakértő, boldog-boldogtalan tanácsokat osztogat, függetlenül attól, hogy valóban ért-e hozzá. És mindenki diagnosztizál mindenkit. A nárcisztikus szitokszó lett, gyerekek olyan pszichiátriai kifejezéseket használnak egymásra, hogy hihetetlen. Ezzel is kezdeni kell majd valamit.

Huszonnégy év szermentesség után is folytatódik a felépülés

Huszonnégy és fél éve vagy tiszta, és húsz éve segítesz másoknak. Mégis felépülő függőként beszélsz magadról. Ennek sosincs vége?

Tök jól vagyok, nem foglalkozom a drogokkal, nincs bennem sóvárgás, viszont ma is igyekszem tanulni, fejlődni, dolgozni magamon. Ez egy élethosszig tartó felépülési folyamat, én annak élem meg. Ugyanakkor ez egy védelem is. Tudom magamról, hogy függő vagyok, ezért nem adom meg magamnak a lehetőséget, hogy kísérletezzek.

Betegségedről őszintén beszéltél a közösségi oldalaidon. Ennek kapcsán tavaly olyan helyzetbe kerültél, amikor ópiáttartalmú fájdalomcsillapítóra volt szükséged…

Volt a kezelésemnek egy olyan pontja, amikor a fájdalomcsillapításhoz ilyen gyógyszert kellett szednem. És én pontosan tudom magamról, hogy nagyon rövid idő alatt képes lennék visszaélésszerűen használni ezeket a szereket, úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan voltam, eleinte kézzel-lábbal tiltakoztam ellene.

Végül rövid ideig szedtem, az orvos által előírt módon, a lehető legkisebb szükséges dózisban. Mindig csak annyit, amennyi éppen elvette a fájdalmat, de az euforikus részét már nem adta. A fájdalom viszont csökkent. 

Azt hiszem, ez a felépülésem fontos mérföldköve, hogy ezt így sikerült kezelni. 

Most hogy vagy?

Jók most a leleteim, ennek nagyon örülök. Közben a könyv kapcsán rengeteg dolog történik, tanítok, dolgozom, és különféle kulturális programokba is hívnak. Volt olyan színházi előadás, amiben szakértőként működtem közre, ma például egy kiállítás megnyitóján fogok beszédet mondani. Úszok, futok, kondizom. Jól vagyok. 

Megjelent a Nők Lapja A 100 legjobb könyv 2026 bookazine!

Nők Lapja 100 Legjobb Könyv Bookazine 2026 Ember Márk(Forrás: Németh Dániel)

Kulisszatitkok a könyvkiadás világából, izgalmas íróinterjúk, friss olvasmányajánlók és novellák várják az olvasókat. Természetesen idén is bemutatjuk az elmúlt év legkiemelkedőbb regényeit, gyerek- és ifjúsági könyveit. Utánajártunk többek között annak, hogy mi a titka a dark romance műfaj térhódításának, és kell-e attól tartanunk, hogy a mesterséges intelligencia elveszi az írók kenyerét.

Ingyenes házhozszállítással itt lehet megrendelni a kiadványt.

Kiemelt kép – portré: Bajzáth Sándor, kollázs: Nők Lapja

Ajánlott videó

Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!