Tizennyolc éve halt meg mellrákban az anyukám. Nehezen nyúlok ehhez a témához, mert nem, vagyis nem úgy az én tragédiám. Anyuval nem volt viszonyunk: aligóvodás voltam, amikor elment otthonról. Miután aztán én is anya lettem, sokszor elképzeltem, mi lenne, ha megkeresném, de mire nekiduráltam magam, jött a hír, hogy meghalt. Azt is elmesélték, hogy környezete előtt az utolsókig titkolta, hogy beteg.
Rám így egy rakás megválaszolatlan kérdés, meg egy sokszoros esélyszorzó maradt, na és az az örökölt mentalitás, hogy a félelmetes dolgok, és legfőképp a mellráktéma elől inkább dugjam homokba a fejem. Velem aztán ne közöljenek derült égből lesújtó hírt, félelmetes diagnózist, nekem ne latolgassák felhős tekintettel az esélyeimet! Meg amúgy is: ez van. Örökölt sors, vagy mi, nekem annyi, csak ki kell várnom, hiszen megúszni úgyse lehet.
Pár éve aztán egy lelkiismeretes nőgyógyász rákérdezett, szoktam-e önvizsgálni, válaszomat hallva pedig tapintott egyet-kettőt. Rögtön talált is valamit, én meg igazolva láttam korábbi teóriámat: na, helyben vagyunk!
Kapcsolódó: Minden, amit a mellrákszűrésről tudnod kell
Mammográfia, ultrahang, biopszia következett, majd egy diagnózis, amire viszont nem számítottam: fibroadenóma. A neve furcsa, de nemcsak hogy megmaradok, de ha nem nő, és továbbra se fáj, az égvilágon semmit nem kell vele csinálni. Még csak nem is örökletes…
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!