Kedves Dorka, a kisfiam tavaly szeptemberben kezdte az iskolát, de én még mindig szomorúságot érzek emiatt. Hiányzik, amikor ovisként még aludt délutánonként, amikor az volt a legnagyobb programunk, hogy kimentünk a játszótérre. Már egyedül öltözik, nem bújik annyit hozzám, a barátaival szeret lenni.
Régen sokkal jobb volt, kevesebb rohanás, kevesebb különóra, mintha ő is jobban „az enyém” lett volna. Fáj, hogy az a pici, göndör hajú kisfiam már nincs. Tudom, hogy örülnöm kellene annak, milyen ügyes és önálló lett, de visszavágyódom, megállítanám az időt.
Attól is félek így a nyár és a sok közös program után, hogy minden iskolás évvel még egy darab eltűnik a gyerekkorából. Néha szinte megbénít ez az érzés. Hogyan örülhetnék annak, hogy nő a gyerekem, miközben ennyire fáj, hogy már nem kicsi?
Nosztalgia, gyász, leválás
Nagyon emberi, hogy nemcsak annak örülünk, ami történik velünk, hanem közben gyászoljuk is azt, ami elmúlik. A gyerekeink növekedése pedig különösen kegyetlen ebből a szempontból, mert új képességük sokszor jelenti egy korszak végét is.
Segíthet, ha megpróbáljuk megérteni magunkat, hogy mi után vágyódunk valójában. Hiányzik a lassabb élet? Az érzés, hogy erősen szükség van rám? A különleges közelség, amit egy kisgyerekkel meg lehet élni? Ha ráérzek, hogy mi hiányzik, akkor gyógyírt is könnyebb lesz találnom, például bevezethetek egy lassú délutánt, amikor céltalanul sétálunk, hosszú esti meséket, amikor odabújhat.
Személyes kedvencem a „mamanap”, amikor pár havonta lóg a kisgyerekem a suliból, és így együtt lehetünk. Ezekkel nem a régi gyerekemet próbálom visszahozni, hanem a régi kapcsolatunk minőségét viszem tovább egy új korszakba.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!