- Alföldi Róbert és Stohl András Neil Simon klasszikusában először szerepelnek egymás partnereként.
- Mit mond egy hatvanéves komédia neurodivergenciáról, férfimagányról és szerethetőségről?
- Puskás Tamás rendező váratlan húzása feje tetejére állítja a nézői elvárásokat.
A Furcsa pár több mint hatvan éve bizonyítja, milyen kevés elég ahhoz, hogy estéről estére megteljen a színház vagy a mozi. Neil Simon komédiáját 1965-ben mutatták be a Broadwayn, a két, válása után összeköltöző, minden lehetséges tekintetben eltérő férfi közti dinamika pedig azóta is mindenkit magával ragad.
Oscar rendetlen, harsány, nagyvonalúan kezeli a pénzt és a kötöttségeket is. Felix ellenben kínosan pedáns, szorongó, sértődékeny és bosszantóan rendmániás. Oscar Madisont már a színházi bemutatón Walter Matthau játszotta, mellette akkor még Art Carney volt Felix Ungar.
A darab óriási siker lett, Matthau alakítását pedig Tony-díjjal jutalmazták. Három évvel később készült el a mára klasszikussá vált filmváltozat. Az 1968-as Furcsa pár forgatókönyvét maga Neil Simon írta, Walter Matthau mellé viszont Jack Lemmon személyében került új Felix, párosuk nem véletlenül lett legendás.
A film egyáltalán nem öregszik, a sztorinak pedig egy 2026-os budapesti színpad is remekül áll.
Most is két öregecskedő jó barát kényszerül – elbaltázott házasságaik miatt – egy fedél alá, és a rendetlenség kontra rendmánia, a lazaság és szorongás ellentéte most is csak a felszín. A sztori barátságról, újrakezdésről, gyászról és végső soron arról szól, milyen marha nehéz tud lenni elviselni azokat, akiket igazán szeretünk.
Alföldi és Stohl: nem úgy, ahogy gondolnánk
Archetípusokról és színészóriásokról van szó, Alföldi Róbert és Stohl András előtt így magas a léc. Alakításukat ráadásul a kettejük közti évtizedes barátsághoz is mérhetjük, na meg ahhoz, hogy bár Alföldi több alkalommal rendezte már Stohlt, most először játszanak egymás partnereként. A hab a tortán, hogy Puskás Tamás rendező az egészet váratlan húzással spékeli meg. Bár azt várnánk, hogy a balhés hedonista hírében álló Stohl Oscart formálja majd meg, a pedánsnak tűnő és érzékeny Alföldi pedig Felix szerepében lesz kiváló, az előadásban a feje tetejére áll a szereposztás.
A komfortzónából való kimozdulás nemcsak a színészeknek, a nézőnek is jót tesz.
Nem tudom, mekkora szerepe volt az élményben a strapás munkanap és az előadás kezdete közt jó érzékkel elkortyolt pohárka fehérbornak, de bizsergetően jó hangulatban repült el az előadás két órája.

Alföldinek és Stohlnak is jutalomjáték a Furcsa pár (Forrás: Horváth Judit / Centrál Színház)
Friss fordítás és beszédes színpadkép
Persze valószínűleg többtényezős a dolog. Az előadás lendületéhez sokat ad például Puskás Samu és Puskás Dávid friss fordítása: a dialógusok így gyorsak, természetesek, maiak tudnak lenni. Jót tesz az is, hogy Bagossy Levente aprólékos lakásdíszlete és Kovács Andrea jelmezei finoman, de egyértelműen utalnak a karakterek jellemére.
A legjobban pedig talán az tetszett, hogy Stohl és Alföldi nemcsak a karaktereket kapták el, de színészi eszközeiket is a komédiajáték két távoli végpontjáról válogatták össze. Stohl már-már kényszeresen kényszeres: a végletekig feszíti a szorongó, szentimentális sebnyalogatást. Alföldi pedig olyan hanyagul, lustán, olyan kevés eszközzel trehány, amitől megint csak nagyon igazinak tűnik az egész.
A darab több pontján jutott eszembe kettősükről a Forrest Gump egyik híres jelenete, amikor Dan hadnagy és Forrest nőket visznek fel magukhoz. Minden jól alakul, végre lazíthatnának kicsit, egymás után nyílnak a piás üvegek, vágni lehet a füstöt.
A hadnagy elemében van, néhány ital segítségével épp túllendítette magát a helyzet kissé nyomorult bizarrságán, Forrest viszont képtelen elengedni magát, mert cigarettaszaga van a körülötte legyeskedő nőnek. Viszont míg a lányok a meghiúsult üzlet után nem tudják eldönteni, hogy a kerekesszékbe kényszerült veteránon vagy csekély értelmi képességű barátján rúgjanak nagyobbat, az eset épp, hogy közelebb hozza egymáshoz a két furcsa figurát.
Neurodivergencia és normik
Az utóbbi években sokat beszélünk arról, hányféleképpen működhet az emberi idegrendszer. Van, akinek egy diagnózis egész életnyi kívülállóságra, félreértésre vagy kudarcélményre ad választ. Közben viszont hajlamosak lettünk minden szétszórtságra, makacsságra és rendmániára gyorsan valamilyen címkét ragasztani. Itt mindenki neurodivergens, kérdezhetnénk. Igen is meg nem is. A neurodiverzitás koncepciója ugyanis nem jelenti azt, hogy mindenkinek szükségszerűen van valamilyen diagnózisa, de mindig emlékeztet, hogy az emberi agyak sokfélék, a tipikustól eltérő működés pedig a karakterünk része. Izgalmas élmény volt ezen a témán épp egy fergeteges komédia kapcsán elgondolkodni.
Felix és Oscar maguk se klinikai esettanulmányok. Az viszont biztos, hogy a maguk egészen eltérő módján képtelenek alkalmazkodni ahhoz, amit a környezetük normálisnak nevez. Az egyik a rendbe, a szabályokba, rigolyákba kapaszkodik, a másik a káoszban érzi otthon magát. Persze a maga módján a darab többi szereplője is színes, ilyen-olyan karakter; Felix és Oscar mellett mégis norminak tűnnek.
A pókerpartnereket játszó Magyar Attila, Mészáros András, Marton Róbert és Rada Bálint, valamint a Galamb nővéreket alakító Hermányi Mariann és Domokos Éva Lili a külvilág jóval egyszerűbb működését hozzák a színpadra, így pedig még viccesebbé teszik a két főhős minden furcsaságát. De ahogyan fentebb már megidézett kedvenc filmemnek, úgy a Furcsa párnak is az az egyik tanulsága számomra, hogy a furcsa, a más, sőt még a rettentően idegesítő emberek is lehetnek nagyon szerethetők.

Nem vagyunk egyformák… (Forrás: Horváth Judit / Centrál Színház)
Válás és újrakezdés a Furcsa pár történetében
Komédia a javából, a centrálos Furcsa párnak mégis van mélysége. Nemcsak a nem éppen tipikus karakterek ábrázolása okán, hanem azért is, mert a történet mégiscsak két válás története. A nulladik ponton két hosszú házasság ér véget, a két főszereplő reakciója pedig a maga módján nagyon is tipikus. Felix összeomlik, Oscar pedig úgy tesz, mintha végre megkapta volna a szabadságot, amire mindig is vágyott. Csakhogy belőle sem árad az a felszabadult boldogság, amit az újrakezdéshez szeretünk társítani.
Egy válás ugyanis akkor is veszteség, ha szükséges, helyes vagy régóta esedékes volt, a továbblépéshez pedig muszáj szembenézni magunkkal. Oscarnak és Felixnek eleinte épp ez megy nehezen. Együttélésük pillanatok alatt ugyanazokat a sértődéseket, elvárásokat és hatalmi játszmákat termeli újra, amik elől éppen menekülnének. Az egyik még nélkülözhetetlenebb, még figyelmesebb és ezzel együtt még elviselhetetlenebb próbál lenni. A másik inkább elvicceli a veszteséget, a fájdalmat pedig besöpörné a hetek óta porszívózatlan szőnyeg alá.
Puskás Tamás rendezőt – na meg a nézőt – ezért az is érdekli, mit kezd 2026-ban az ember egy válással. Belátja-e, hogy maga is hunyó volt? Egyáltalán végiggondolja-e, mi ment félre? Megpróbál változni, vagy ott folytatja, ahol abbahagyta, csak egy másik lakásban, egy másik kapcsolatban? Ha minden jól megy, lassan eljutunk oda, hogy ha kényelmetlen is a szembenézés, nem úszható meg.
A válás után látványosan elanyátlanodó két jó barátot az élet egy ponton azért nekiáll gatyába rázni. Egymásban ugyanis görbe tükröt kapnak, végül pedig alakítani kezdik egymást. Klassz nézni. Pedig a Furcsa pár nem ígéri, hogy az újrakezdés szép, rendezett vagy méltóságteljes lesz. Azt viszont igen, hogy az élet megy tovább, és ha rettentően idegesítő is, aranyat ér egy olyan barát, aki legnagyobb furcsaságaink közepette se hagy egyedül.
Kapcsolódó: „A szakmánk nem tud mit kezdeni az idős emberekkel” – Interjú Alföldi Róberttel
Kiemelt kép: Getty Images