Működhetnek ma a klasszikus gyereknevelési módszerek? – Új korszak, más problémák

– Vekerdyék egy olyan szülőnek adtak tanácsot, akinek a nevelési hatása majdnem teljesen kizárólagos volt a gyerekre nézve. Persze akkor is ott volt az iskola és a kortárs közösség, de ezek hatása össze sem mérhető a ma jelen lévő „digitális ökoszisztéma” hatásával – magyarázza dr. Jármi Éva pedagógiai szakpszichológus.

– Ezt a kifejezést az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia (AAP) használja az általánosabb „digitális világ” helyett: magában foglalja többek között az internetet, az algoritmusokat, a mesterséges intelligenciát, a közösségi médiát, az alkalmazásokat, a videójátékokat, a televíziót, az interaktív ügynököket, a táblagépeket és a mobileszközöket.

Ma már nemcsak a szülő neveli a gyereket, hanem az összes olyan digitális platform, amely algoritmusok segítségével „eteti” őt, a személyiségére szabva. A digitális ökoszisztéma elemei üzleti érdekek mentén, professzionálisan megtervezett mechanizmusokkal dolgoznak azon, hogy a fiatalok minél tovább maradjanak a képernyő előtt, akik eközben olyan értékekkel és viselkedésmintákkal találkoznak, amelyek nem mindig egyeznek azzal, amit a szülők szeretnének átadni nekik.

Ez is érdekelhet: Egyszerű trükkel csökkentette az apa a képernyőidőt

Amikor elvárásokat támasztunk a gyerekek viselkedésével szemben, nem szabad elfelejtenünk, hogy ők már nem a békebelinek tűnő nyolcvanas, kilencvenes években tanulnak önszabályozni, hanem egy olyan csatatéren, ahol a másik félnek, a digitális ökoszisztémának iszonyúan erős fegyverei vannak.

A klasszikus neveléslélektani koncepciók ebben a harcban nem lesznek segítségünkre, mert nem erre lettek kitalálva. Úgy is mondhatnám, hogy a klasszikus fejlődéslélektani elméletek egyfajta térképet adtak a pedagógusok és a szülők kezébe, de időközben átépítették az egész várost.

Tiltással nem sokra megyünk a gyereknevelésben

Szülőként gyakran olyan szituá­ciók­ban találjuk magunkat, amelyek ismeretlenek számunkra, hiszen korábban nem léteztek, így jó vagy rossz mintánk sincs azok megoldására. 

– A munkám során azt figyeltem meg, hogy három probléma körvonalazódik a leggyakrabban a szülők köré­ben, és ezekhez semmilyen kapaszkodót nem találnak, sem a saját tapasztalatukból kiindulva, sem az idősebb generációkhoz fordulva. Az első, hogy a gyereket semmi nem érdekli, csak a mobiltelefon. A digitális környezet, illetve az online világ teljesen beszippantja, és a szülők nem tudják, hogyan változtassanak ezen.

A második leggyakoribb probléma a tanulási motiválatlanság. A gyereket nem érdekli az iskola, az sem, ha rossz jegyeket kap, nincs továbbtanulási terve. A harmadik jellemző helyzet, hogy a gyerek túlzottan sokat foglalkozik azzal, mit gondolnak róla mások, túl érzékeny a kortársak visszajelzéseire, hiszen a közösségi médiában és az online­ térben minden „hiba” azonnal láthatóvá válik, és pillanatok alatt rengeteg emberhez eljut – sorolja a szakértő.

(Forrás: Getty Images)

Sokan nosztalgiával gondolunk vissza a gyerekkorunkra, és elsőre jó elképzelésnek tűnik, ha megpróbáljuk ugyanazt megteremteni a gyerekeink­nek. Vagyis megtiltjuk a telefonok, tabletek és egyéb kütyük használatát, és nem engedjük a gyereket az online térbe. Létrehozunk egy mesterséges buborékot a minket körülvevő digitális zajban, ahol működhetnek a klasszikus módszerek. 

– Ez az egészen kicsi gyerekeknél, a bölcsis-ovis korosztálynál még megvalósítható, és fontos is, hogy megvalósuljon. Nem azt mondom, hogy egy négy-öt éves ne nézhetne időnként egy kis Bogyó és Babócát apa tabletjén, de a mennyiség és gyakoriság tekintetében muszáj szigorúnak lenni. Továbbá nem szabad a telefont az érzelemszabályozás eszközeként használni, vagyis a kisgyerek kezébe nyomni akkor, amikor például indulatba jön, türelmetlen, vagy valamilyen nehéz érzelmi helyzetből szeretnénk kibillenteni – tanácsolja dr. Jármi Éva.

A nagyobb, kisiskolás és kamasz gyerekekkel összefüggésben gyakran hallani olyan tanácsokat, hogy „le kell szedni őket a netről”, vagy csökkenteni kell a képernyőidejüket, azzal majd egy csapásra minden megol­dódik. 

– Ez egyszerűen nem igaz – állítja a szakpszichológus. – Nem győzöm hangsúlyozni a szülőknek, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy ne menjenek bele a gyerekük digitális ökoszisztémájába. Bele kell menni, meg kell ismerni. Ezáltal a gyereküket is jobban megismerik, és finomhangolhatók a nevelési módszerek.

Szülőként erre általában nehéz rávenni magunkat.­ Hunglish hablatyolásnak tűnhet, mert a felét sem értjük az angol kifejezésekkel, platformszlenggel, belső utalásokkal teli magyarázatnak, amellyel gyerekeink a különböző videójátékok, YouTube-videók és TikTok-tartalmak lényegét mesélik el nekünk. Könnyebb legyinteni, és azt mondani: „Nem érdekelnek ezek a hülyeségek, te se nézd őket.” Ezzel a hozzáállással viszont elveszíthetjük a kapcsolódás és a szülői iránymutatás lehetőségét.

Legyünk navigátorszülők!

Korábban alapvetés volt, hogy a gyerek engedelmeskedjen a szülőnek, a tekintélynek, a tudás forrásának. Mostanra viszont már nem feltétlenül a szülő a tudás elsődleges és megkérdőjelezhetetlen forrása, hiszen ott az internet, a Wikipédia és a ChatGPT. 

– Ma már nem elsősorban az engedelmességre nevelésnek kellene a legfontosabb szülői célnak lennie. Ehelyett a gyerekben az autonómia érzését és az ezt alátámasztó készségeket kell támogatnunk, amelyek alkalmassá teszik őt arra, hogy felismerje a digitális ökoszisztéma működési mechanizmusát, hogy ki mire akarja rávenni, mi a becsapás és a manipuláció, hogy működik az adott platform algoritmusa, és mi ennek a valóságtorzító hatása – mutat rá a szakember.

Ehhez ismernünk kell, milyen játékokkal játszik a gyerekünk, milyen meséket néz, milyen tartalmakat fogyaszt, és beszélgetnünk kell vele ezekről. Meg kell hogy értsük a másik felet, az online világot, amely velünk párhuzamosan szocializálja a gyerekünket. Fontos szülő-gyerek témák például a célok, példaképek, a siker, az erőfeszítés vagy a jutalomrendszer fogalma, és észben kell tartanunk, hogy ezekről a gyerek kap egy képet a digitális ökoszisztémából is, amelyet nekünk is érdemes figyelembe vennünk, ha hatást szeretnénk elérni. 

– Gyakran hallom például, hogy nem kitartó a gyerek. De ez egy videójáték esetében biztos, hogy nem így van. Ott hajlandó eszméletlenül sok időt tölteni gyakorlással, hogy jó legyen, és elérje a célját – folytatja a szakember.

– Ilyenkor végig kell gondolnunk, hogy melyek azok a helyzetek a való életben, amelyekbe nem tesz bele erőfeszítést, és hogy lehet azokat egy picit ahhoz a környezethez hasonlóbbá tenni, ahol kitartó: segíthet a világos cél, a feladat kisebb lépésekre bontása, a gyors visszajelzés, a fejlődés láthatóvá tétele és az újrapróbálkozás lehetősége.

Vagy ha például egy gyerek nehezen viseli a kudarcot, a videójáték alacsonyabb tétű helyzeteiben megtapasztalhatja, hogy egy sikertelen próbálkozás nem végleges vereség, hanem visszajelzés és lehetőség az újrakezdésre, amit aztán átvihet valós élethelyzetekre.

Érdemes belátni, hogy a digitális világ egy mai gyerek életében nem egy pluszdolog, hanem a közege. Ha teljesen kizárjuk, azzal nem megvédjük, hanem felkészületlenül engedjük bele később – vagy titokban fogja csinálni. Ne hagyjuk magára benne, hanem támogassuk, és adjunk keretet. A „navigátorszülő” elsődleges feladata, hogy kísérje a megértésben a gyereket, és eközben egyfajta orientációs pont tudjon maradni számára.

Mit üzenne Vekerdy Tamás a mai szülőknek?

1. Érzelmi biztonság

A gyereknek elsősorban érzelmi biztonságra van szüksége, hogy érezze, a szülő feltétel nélkül elfogadja, és megvédi a külvilággal szemben.