Kutyákkal, macskákkal, lovakkal és madarakkal nem egyszer találkoztunk már az irodalomban, azt azonban nem sok regény mondhatja el magáról, hogy egy mogorva polip a legemlékezetesebb karaktere. Shelby Van Pelt első könyve milliókat hódított meg világszerte, és szinte borítékolható volt, hogy előbb-utóbb a Netflix is lecsap rá.
A dráma egyik központi alakja, Marcellus, már a film legelején ellopja a show-t, és mind a nyolc karjával beránt a történetbe. A bölcs óriáspolip Alfred Molina – aki történetesen dr. Octopus karakterét alakítja a Pókember 2-ben – hangján meséli el a történetet.
Mi történik, ha egy polip, egy özvegy és egy zenész találkozik?
Marcellus egy kitalált kisváros, Sowell Bay óceanáriumában él. Nem kifejezetten rajong az emberekért, de egy akváriumba zárva nemigen marad más elfoglaltsága, mint szemmel tartani őket. A film talán legélesebb eszű megfigyelőjeként követi a szereplők életét, és olyan összefüggéseket is átlát, amelyek felett az emberi karakterek rendre elsiklanak.
Csupán egy idős, visszahúzódó takarítónő, Tova (Sally Field) iránt táplál valódi rokonszenvet, aki – hogy ne kelljen szembenéznie a múlt szellemeivel – esténként az óceanáriumban dolgozik, és az óriáspolippal beszélget. Marcellus ugyan nem tud válaszolni, de a közönség Alfred Molina narrációján keresztül hallhatja a gondolatait.
Az özvegyasszonyt fia korai halála kísérti, magányát pedig tovább tetézi, hogy nemrég a férjét is elveszítette. Fontolgatja, hogy maga mögött hagy mindent, eladja az emlékekkel teli családi házat, és nyugdíjas otthonba költözik. Ekkor érkezik Sowell Bay-be Cameron (Lewis Pullman – igen, ő Bill Pullman fia), egy céltalanul sodródó fiatal zenész, aki édesanyja halála után soha nem látott apját keresi a városban.
Sally Field (Tova) és Lewis Pullman (Cameron) a filmben (Forrás: IMDb)
Az idős asszonyt fia évtizedekkel ezelőtti eltűnése máig nem hagyja nyugodni, és Cameron is a saját démonaival küzd, vagyis minden adott ahhoz, hogy a kezdeti feszültségek ellenére megtalálják egymásban a kapaszkodót – amiben Marcellusnak is megvan a maga szerepe.
Megéri megnézni, de ne várjunk tőle túl sokat
Olivia Newman amerikai forgatókönyvíró és rendező nevét jól ismerheti a közönség, az Ahol a folyami rákok énekelnek című filmet követően ismét egy bestseller-adaptációt bíztak rá – a korábbi rendezés lápi világa után ezúttal az óceán tükrözi a szereplők belső vívódásait. A kis tengerparti város, a ködös öblök és az óceanárium meleg tónusú képi világa jól illeszkedik a történet melankolikus hangulatához.
Kapcsolódó: Tényleg többet ér egy beszélő állat egy 60 pluszos nőnél?
Newman fontosnak tartotta, hogy Marcellus ne meseszerű CGI-figuraként, hanem igazinak ható élőlényként jelenjen meg. A karaktert egy valódi csendes-óceáni polipról, Agnetháról mintáztak, kinek mozgását és viselkedését fotorealisztikus részletességgel alkották újra. A rendező később egy interjúban elárulta, hogy a Los Angeles-i tűzvészben elveszítette az otthonát, így a film központi témái – a gyász, az emlékek, az otthon és az újrakezdés – új értelmet nyertek a rendezés során.
Hogy ez a személyesség mennyire jött át? Nos, ilyenkor szokás azt mondani, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja. Persze, a színészek hozzák a kötelezőt, és a rendezői szándékot is érezni, de ennél mélyebbre nem ment a film. Amiben A boldogságnak nyolc karja van mégis több a hasonszőrű, bájos komfortfilmeknél, az Marcellus szórakoztató, cinikus, kissé arrogáns, de szerethető figurája, amire biztos, hogy napokkal később is gondolni fogunk – hála Alfred Molina bravúros szinkronjának.
A kisebb-nagyobb hibák ellenére kiemelendő, hogy a történet az időskor méltóságáról és az önrendelkezésről is szól egy örökérvényű gondolat köré épülve: a veszteségből mindig van kiút. Tova nem egy sajnálatra méltó özvegy, hanem egy felnőtt nő, aki a traumái ellenére is szeretné megőrizni önállóságát és függetlenségét.
Hasonlóan meghatározó Cameron és a fogságban élő Marcellus története is. Tulajdonképpen mindhárom szereplő a maga módján azt keresi, hová tartozik, hogyan tud együtt élni a múltjával, és mitől válhat egy hely valódi otthonná.
Olivia Newman nem feszegeti a határokat, nem akarja újraértelmezni a műfajt, kiszámítható, egyszerű sémákból építkezik, és nem mond újat a gyászról sem. De aki vigaszra vágyik egy magányos estén, megtalálhatja benne, amit keres. A boldogságnak nyolc karja van egy kedves, jóleső film, ami nem mozdít ki a komfortzónánkból, és nem fejti meg mindenáron a világot sem, csupán hétköznapi emberek hétköznapjairól és belső vívódásairól mesél, akikkel bárki könnyen azonosulhat.
Ez is érdekelhet: Újrafésült thriller, romkom és nyomasztó sztárdoku – Mit nézzünk júniusban?
Kiemelt kép: Jelenet a filmből (forrás IMDb)
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!