Néha – leginkább akkor, amikor kapok egy-egy kósza lájkot – legörgetem a posztjaimat jó mélyre, bele-beleolvasok, és megnyugvással állapítom meg, hogy nincs szégyenérzetem. Ahogy manapság divatos mondani: azt gondolom, hogy a posztjaim jól öregszenek velem. Bár rögtön hozzáteszem, hogy nem biztos, hogy a szubjektív véleményemet alátámasztja az objektív környezetem.
Aktuális rovatunk e heti cikkében Jónap Rita járt utána annak, hogy vajon mennyire igaz és mennyire számít, hogy az internet nem felejt.
Megőriz fotót, posztot, kommentet, és mai furcsa kultúránkban bárki megszégyeníthető évekkel ezelőtti viselkedéséért. Persze van az a mérték, amikor ez indokolt lehet. De a nyilvános megszégyenítésnek ritkán van köze az igazságossághoz.
Az internet nem felejt
Mára a közvélekedés számára a véleményváltozás és a jellemtelenség összemosódott – térek vissza újra és újra a cikk ezen mondatához, mert sokat elárul arról, hogyan gondolkodunk ma egymásról. Pedig mi lenne természetesebb a változásnál? Például én régen nem szerettem természetet járni. Bár van egy barátom, aki még nálam is kevésbé érdeklődött – és ez még most is tart – a fák, a virágok vagy akár az időjárás változásai iránt.
Szóval ott tartottam, hogy nem szerettem természetet járni. Most viszont önszántamból megyek, ha nem is gyakran, mi több, erdőt is eszem, mint Bus István kollégám a 18. oldalon található riportjában. Ha változott a véleményem az erdő és a természet vonatkozásában, jellemtelen volnék?
Ha így is lenne, legyen így, még mindig jobb podagrafüvet majszolni a Bükkben, mint a kanapén ülve az ismerősök túrázását nézni a közösségi médiában.
Hadd legyek optimista, és bízhassak abban, hogy hagyunk egymásnak lehetőséget arra, hogy időnként másként gondolkodjunk, mint régen.
Akár az erdőről, akár a világról, akár saját magunk tekintetében.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!