Néhány évvel ezelőtt még senki sem sejtette, hogy a Bridgerton egyik mellékszereplőjéből a rajongók igazi kedvence lesz. Oli Higginson eredetileg egy egészen más karakterre jelentkezett a Netflix sikersorozatának castingján, végül azonban John, a lakáj szerepét kapta meg – egy figuráét, aki az évek során a Bridgerton-univerzum egyik legkedveltebb szereplőjévé vált. Azóta valamennyi évadban feltűnt, a nemrég bemutatott negyedik évadban pedig a nézők minden eddiginél többet láthatnak a karakteréből. Mindez azonban csak az egyik oldala a Oli Higginson történetének.
A londoni születésű 32 éves színész ugyanis legalább olyan régóta ír dalokat, mint amióta színpadra lép. Gyerekként megszállottan járt színházba, tinédzserként saját magát tanította meg zongorázni, hogy dalokat szerezhessen, és olyan előadók hatottak rá, mint David Bowie, Radiohead vagy Phoebe Bridgers.
Bár a zene mindig is meghatározó része volt az életének, sokáig háttérbe szorult a színészi karrier mellett.
2026-ban azonban úgy döntött, ideje megmutatni ezt az oldalát is. Modern Oli néven saját zenei projektet indított, kiadta első dalait – köztük a One of Those Faces, a Transatlantic és a Don’t Let Me Love You című számokat –, koncertjei pedig Londonban, New Yorkban és Los Angelesben is rövid idő alatt teltházasak lettek.
A sokoldalú művész első budapesti koncertjének a Wonder Budapest Hotel különleges hangulatú speakeasy bárja, a Coco Budapest adott otthont. A fellépést megelőzően találkoztunk személyesen, hogy a zenéről, önazonosságról, alkotásról, a mesterséges intelligencia térnyeréséről és a siker valódi jelentéséről beszélgessünk.
A Bridgertonon túl
Jelenet A Bridgerton családból, Oli középen mint Footman John, a lakáj (Fotó: Netflix)
A legtöbben A Bridgerton család lakájaként, Johnként ismernek, ehhez képest az énekesi karrier váratlannak tűnik. Hogyan kerültél közel a zenéléshez, és miért pont most döntöttél úgy, hogy komolyabban foglalkozol vele Modern Oli néven?
A legkorábbi emlékeim szinte mind a zenéhez kapcsolódnak. Anyukám már akkor is zenét hallgatott, amikor még a hasában voltam, lemezek szóltak körülöttem, és nagyon korán elkezdett érdekelni a muzsika. Emlékszem, hogy gyerekként odamentem a zongorához, és lenyűgözött, milyen hangokat lehet előcsalni belőle. A rádióban hallott dalok pedig egyszerűen nem hagytak nyugodni: megszállottan próbáltam megfejteni, mitől lesz egy dallam vagy egy dalszövegrészlet annyira fülbemászó.
Rengeteg színházi előadást és musicalt láttam gyerekkoromban, fiatal színészként pedig magam is sok zenés darabban játszottam. Tinédzserként zenekarokban énekeltem, és mindig izgatott a gondolat, hogy színpadra álljak és énekeljek.
Imádom a színészetet, de az éneklés mindig valamiféle felnagyított, még intenzívebb, még izgalmasabb formájának tűnt annak a varázslatnak, amit a színpad jelent. Annyira alapvető része az életemnek, hogy nem is tudnám megmondani, mikor kezdődött.
A Modern Oli projekt mögött pedig az a meggyőződésem áll, hogy az ember néha úgy értheti meg legjobban önmagát, ha létrehoz valamit saját magán kívül, amire aztán rá tud nézni. Modern Oli egy másik név, egy másik világ, egy másik karakter – mégis rajta keresztül sokkal tisztábban látom magamat, mintha egyszerűen csak Oli Higginsonként adnám ki ezeket a dalokat.
Van olyan dolog, amit Modern Oli könnyebben kimond, mint Oli Higginson?
Igen, pontosan erről van szó. Őszintébb tud lenni. Szabadabb. Modern Oliként bárhová eljuthatok. Oli Higginsonnak már van egy története, egy identitása, amit a családom, a barátaim és a környezetem évek alatt felépített körém. Modern Oli viszont valami olyasmi, amit teljes mértékben én irányítok. Talán ő a legőszintébb verziója annak, aki most vagyok.
És hogy miért most? Részben azért, mert egyre idősebb leszek, és rájöttem valamire: túl rövid az élet ahhoz, hogy az ember a zsebében vagy a fiókban őrizgesse az álmait. Elő kell venni őket, és meg kell mutatni a világnak.
A Bridgerton közben egy elképesztően nemzetközi platformmá vált, és természetesnek tűnt, hogy ezen keresztül mutassam meg ezt az oldalamat is az embereknek. Sokáig a színészetre koncentráltam, de egyszerűen már nem tudtam tovább halogatni. Meg akartam mutatni azt a részemet is, amit addig kevesen ismertek.
Június 5-én a Wonder Budapest Coco bárjában lép fel Oli Higginson a Modern Oli formációjával (Fotó: Alexander Bay)
Színészből énekes
Színészként mások történeteit meséled el, dalszerzőként pedig a sajátodat. Melyikben érzed sebezhetőbbnek magad?
Mindkettőben van sebezhetőség, és mindkettő ijesztő tud lenni. Színészként mindig azok a projektek vonzanak, amelyek egy kicsit megijesztenek. Amelyeknél felmerül bennem a kérdés: „Meg tudom ezt csinálni? Képes vagyok rá?” Elég válogatós vagyok a szerepek terén. A dalszerzésnél ugyanez történik. Szeretem kényelmetlenül érezni magam. Szeretek sebezhető lenni. Számomra ez maga a művészet. Olyasmit mutatni meg magadból, amit az emberek a hétköznapokban általában nem osztanak meg.
Szerintem manapság meglehetősen zárkózottak vagyunk.
Nem kommunikálunk igazán mélyen. Talán túl sokat osztunk meg magunkról a közösségi médiában, de mindannyian tudjuk, hogy az nem ugyanaz, mint a valódi énünk. Azok a karakterek, akiket szeretek eljátszani, és azok a dalok, amelyeket szeretek megírni, mind az őszinteség és a sebezhetőség felé húznak. Remélem, hogy bármit is alkotok, ez mindig a munkám egyik alapértéke marad.
Korábbi interjúkban beszéltél arról, hogy szándékosan benne hagysz hibákat a felvételeidben, például a Don’t Let Me Love You című számodban. Miért gondolod, hogy ma ennyire vágyunk az autentikusságra?
Az AI térnyerése óta teljesen megváltozott a viszonyunk az információhoz, a művészethez és általában a világhoz. Mindenhez hozzáférünk. Bármit elérhetünk egyetlen kattintással. És amikor már minden ott van a kezünk ügyében, felmerül a kérdés: mi különbözteti meg az egyiket a másiktól?
Szerintem a válasz az őszinteség. Az emberiesség.
Az ember alapvetően tökéletlen, bonyolult és kaotikus lény. Én azt szeretném látni, hogy valaki jól érzi magát a saját bőrében, és nem próbálja sterilizálni vagy elrejteni önmagát azért, hogy mások kedveljék. A közösségi média tele van megszűrt, megszerkesztett verziókkal. Engem viszont azok az alkotások érintenek meg, amelyek mögött érzem az embert. A hibáival együtt.
Ahogy korábban mondtam: ma már bárki létrehozhat egy tökéletes képet egyetlen utasítással. De én azt akarom látni, hol csúszott meg a festő keze.
Mit gondolsz a mesterséges intelligencia használatáról a zenében?
Vannak pozitív oldalai. Segíthet időt spórolni, és bizonyos folyamatokat egyszerűbbé tehet. Ami engem zavar, az az, hogy elveszi magát a folyamatot. Márpedig szerintem a folyamat, „az utazás” az egész lényege. A színészetben a kedvenc részem a próba. Amikor először elolvasod a szöveget, amikor egy másik színésszel vagy a rendezővel közösen keresitek a karaktert. Az odáig vezető út sokszor izgalmasabb, mint maga az előadás.
Ha valaki azt mondaná, hogy ezt az egészet kihagyhatjuk, és megcsinálja helyettünk az AI, csak azt kérdezném: hol marad akkor a szórakozás? Hol maradnak azok az emlékek, amelyeket majd egyszer elmesélhetek az unokáimnak? Azok a történetek, amelyek arról szólnak, hogyan alkottunk együtt valamit más emberekkel Technológiai szempontból lenyűgöző, amit az AI tud. De a lelkemhez nem ad hozzá semmit.
Exkluzív koncert Budapesten
Első budapesti koncertedet mindössze negyven ember előtt adod. Mi vonz ennyire az intim fellépésekben, főleg a „minél nagyobb, annál jobb” idejében, amikor látszólag mindenki a stadionok színpadára vágyik?
Nagyon sok minden. Szeretem látni az emberek szemét. Szeretem, hogy közvetlenül beszélhetek hozzájuk, közvetlenül nekik énekelhetek. Egy nagy színház, egy aréna vagy egy stadion bizonyos szempontból személytelenebb. Soha nem léptem még fel arénában, de nézőként a legemlékezetesebb koncertélményeim szinte mindig kisebb helyszínekhez kötődnek.
Amikor úgy érzed, valami egyszeri és megismételhetetlen történik ott és akkor. Szerintem ez az előadóművészet igazi varázsa. Ezért is különleges számomra Budapest. Korábban még soha nem jártam itt, és olyan emberekkel találkozhattam, akikkel valószínűleg más körülmények között soha nem kerültem volna egy szobába. Az ilyen élmények emlékeztetnek arra, hogy miért szeretem ennyire a művészetet.
Mit vársz a magyar közönségtől?
Őszintén? Egy kicsit izgulok. Magyarország olyan ország, amelynek nagyon gazdag zenei és kulturális hagyománya van. Arra számítottam, hogy intelligens, igényes közönséggel találkozom. Nyitottan érkeztem, és kíváncsi vagyok arra, hogyan hat majd rám ez az este előadóként. Hogyan szólalnak meg a dalaim egy olyan helyen, ahol még soha nem jártam. Milyen energiát kapok vissza azoktól az emberektől, akikkel korábban soha nem találkoztam.
Azt mondtad korábban, hogy a dalszerzés egyfajta időutazás a számodra. Van olyan dalod, amely kifejezetten egy fiatalabb énedhez szól?
Igen. A One of Those Faces. Mostanában sokat gondolok erre a dalra, mert az elmúlt hónapok hihetetlenül mozgalmasak voltak. Rengeteget utaztam, Amerikában léptem fel, közben ott volt a Bridgerton körüli őrület is. Ez a dal egy olyan fiúról szól, aki soha nem hitte volna, hogy egyszer mindez megtörténhet vele. Reméltem, hogy így lesz, de őszintén szólva soha nem éreztem magam a legmenőbb srácnak a társaságban. Nem gondoltam, hogy egyszer ebből fogok élni.
Ahogy idősebbek leszünk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról a fiatalabb énünkről, aki ezekről a dolgokról álmodott. Amikor pedig az álmaink valóra válnak, idővel természetesnek vesszük őket. Valahányszor eléneklem ezt a dalt, úgy érzem, mintha visszautaznék ahhoz a fiúhoz, aki elveszettnek érezte magát, és azt hitte, mindenki más tehetségesebb, érdekesebb és sikeresebb lesz nála.
Oli Higginsn a Bridgerton sztárjaival, Hannah Dodddal, Isabella Weijel és Gracie McGonigallal a londoni The Grace klubban adott fő fellépésén. (Fotó: Lana Nemchenko)
Ha tíz év múlva újra leülnénk beszélgetni, mit szeretnél, hogy mit mondjanak rólad az emberek?
Már maga a kérdés is egy kicsit megijeszt. Az első gondolatom az, hogy bárcsak irányíthatnám, mit gondolnak rólam az emberek. De nem lehet. El kell engedni ezt a vágyat. Azt hiszem, leginkább azt szeretném, hogy hitelesnek lássanak. Hogy úgy érezzék, hű maradtam önmagamhoz emberként és művészként is.
És hogy ugyanúgy segítettem nekik meglátni önmagukat, ahogyan nekem segítettek a kedvenc színészeim, zenészeim és előadóim fiatal koromban.
Mi lenne az a mondat, ami igazán büszkévé tenne, ha mondanának rólad?
Talán az, hogy: „Oli mindenhol ugyanaz volt. A filmekben, a televízióban, a színházban és a zenében is. Nem félt önmaga lenni.” Ha valaki ezt mondaná rólam, az nagyon jó érzéssel töltene el.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!