Nemrégiben kiderült, hogy képes vagyok kétszer másfél órán keresztül visszatartani a levegőt. Nagyjából így néz ki ugyanis nézőként a Miskolci Nemzeti Színház előadása, a Gettó. Valódi sportteljesítmény végigülni, no nem azért, mert több, mint három órás az előadás egy röpke szünettel, hanem mert olyan feszültséget teremt végig, hogy azon kapod magad: pattanásig húztad az izmaidat az elejétől a végéig. És közben legalább kétszer elsírtad magadat.
Zseniális alkotás, a végén a közönség fele állva tapsolt, csak úgy dübörgött az ováció.
„Egyetlen színház sem temető”
– ez volt az a mondat, amibe a második világháború idején Európában működő zsidó ifjúsági szervezetek tevékenységéről szóló háttérkutatásai során belefutott Joshua Sobua író, az izraeli politikai drámaírás világszerte ismert alakja. Ebből azonnal tudta: a vilnai gettóban színház működött 1942–43 között, a társulat pedig a bezárt és kivégzésre ítélt zsidó színészekből állt.
Jelenet a Miskolci Nemzeti Színház Gettó című előadásából (Forrás: Miskolci Nemzeti Színház)
Sobua darabja, a Gettó erről a színházról, illetve a színház szerepéről szól. Mi a szerepe a teátrumnak egy felfordult világban? Hozhat-e fényt a kultúra a totális sötétségbe, az embertelen pokolba? Hogyan lehet szerepet játszani, ha karnyújtásnyira van a rettegés, a borzalom és a halál? Bölcs dolog vagy balgaság szembemenni a valósággal?
Ez is érdekelhet: Tősgyökeres budapestiként több mint 45 éve játszik Miskolcon Máhr Ági
Közölhet-e véleményt egy darab, reflektálhat-e a valóságra, ha ezzel a színészei életét kockáztatja? Meddig lehet elmenni a provokálásban, az oroszlán bajszának ráncigálásában? Jelenthet vigaszt a színház, vagy épp ellenkezőleg, nem szabad, hogy szórakozással, szórakoztatással adjuk hallgatólagos beleegyezésünket a saját kivégzésünkhöz?
„A sírunkon nem táncolunk”
Az éhező Chaját (Czvikker Lilla) a gettóparancsnok (Harsányi Attila) elfogja egy zsák száraz babbal. A lány, aki a háború előtt ünnepelt énekesnő volt, onnantól fogva a markában van: minden egyes deka lopott babért produkcióval kell megfizetnie.
A Miskolci Nemzeti Színház Gettó című előadásából (Forrás: Miskolci Nemzeti Színház)
Így alakul meg aztán a vilnai gettó társulata, az addig bújtatott színészekből, akiknek bár a ruhájuk rongyos, a gyomruk üres, a sorsuk pedig kilátástalan, a szívükben ott lobog továbbra is a küldetés: a színház, a kultúra az, ami reményt, hitet adhat ebben az ember alkotta gehennában is.
Nem mindenki ért egyet a kezdeményezéssel. Kruk a gettó könyvtárosa (Fandl Ferenc) nemcsak dühös szóval, de plakátokon is tiltakozik: „A temető nem színház, a sírunkon nem táncolunk!”
Ez is érdekelhet: Megdöbbentő felmérés, mennyit tudnak a fiatalok a holokausztról
Ő a könyveket, a tudást mentené, megvetéssel fordul el Genstől, a gettóparancsnoktól (Harsányi Attila libabőröztető alakítása), aki vállalta: nem engedi meg magának a lelkiismeret luxusát, megpróbál megmenteni minél több embert, és ha ezért ölnie kell, megteszi. Ő a jelen értelmetlen borzalmaiban próbál ésszerűen, logikusan mérlegelni, az ítélkezést rábízza az utókorra.
A borzalom színe és fonákja
A két egymásnak feszülő világ, az elnyomottak és a leigázók közötti vékony mezsgyén táncol a darab legzseniálisabb figurája, a Bábu (Lukács Ádám) és az őt mozgató színész, Srulik (Börcsök Olivér).
Amit az ember nem mondhat ki, azt megteszi helyettünk a bábfigura, akinek mintha nem lenne vesztenivalója: bátran kiáll az áldozatokért, megvédi azt, akire fegyvert fognak, szemtelen humorral mutatja meg a helyzet abszurditását. Szembeszáll Kittellel, a német tisztel is, aki viszont épp arra példa: nem mindenki lelkét szelidíti meg a kultúra, a művészet ismerete.
A Bábú tehát olykor vad szájából cseni vissza az utolsó pillanatban a koncot. De vajon mindig, minden helyzetben életmentő tud lenni az élc?
Meztelen a népirtó diktátor
Mennyire kell, kell-e minden esetben reflektálnia a közállapotokra a színháznak? Ki kell-e szólnia a főhősnek a közönséghez utalva a jelen problémáira? Vagy épp ellenkezőleg: biztosítson művészi buborékot, ahová átmenetileg bedughatjuk a fejünket a világ viharai elől? Ez egy örök kérdés, és nem is hiszem, hogy létezik rá egyetlen univerzális válasz.
Az utolsó előadás, a zseniális Hitler-paródia azonban mindent visz, az ember egyszerre borzong és kacag, miközben megtapasztalhatja, milyen felszabadító erejű kiröhögni az elnyomót, milyen nevetséges is tud lenni az a felfuvalkodott pojáca, aki szentül hiszi és hirdeti, ha kiírtja a nemkívánatos elemeket, akkor végre mindenki egyenlő lesz, de ő a legegyenlőbb.
Kiemelt kép: Jelenet a Miskolci Nemzeti Színház Gettó című előadásából
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!