10 szó, amit a brit királyi család tagjai inkább nem ejtenek ki a szájukon

A brit királyi család életében nemcsak az számít, hogyan kell meghajolni, mikor illik kezet nyújtani, vagy milyen ruhában lehet megjelenni egy hivatalos eseményen.

A beszéd is árulkodó. Nagy-Britanniában a szóhasználat régóta társadalmi jelzés: vannak kifejezések, amelyekről a régi brit elit szerint azonnal hallani, hogy valaki nem az arisztokrata világból érkezett. Fontos tudni azt is, hogy ezek nem hivatalosan betiltott szavak, hanem a brit felsőosztály és a királyi körök nyelvi etikettjéből ismert kerülendő kifejezések. A legismertebb alapjuk Kate Fox antropológus Watching the English című könyve és az úgynevezett „U and non-U” nyelvi hagyomány, amely a felsőosztálybeli és nem felsőosztálybeli szóhasználat különbségeit vizsgálta.

angol királyi család

Ha nem illik, hát nem illik. (Forrás: GETTY)

A királyi beszéd mögött ott van a brit osztályrendszer

A „U and non-U” kifejezésben az „U” az upper-class, vagyis felsőosztálybeli szóhasználatot jelenti, a „non-U” pedig azokat a kifejezéseket, amelyeket a középosztály vagy a társadalmilag feltörekvő rétegek használtak. A furcsaság az, hogy a brit felsőosztály sokszor nem a legfinomkodóbb szót választotta, hanem a legegyszerűbbet. A túl választékosnak szánt, franciás vagy formális szóhasználatot gyakran éppen azért tartották kínosnak, mert úgy hatottak, mintha valaki nagyon igyekezne előkelőnek tűnni.

1. „Toilet” – vécé, toalett

A „toilet” az egyik legismertebb példa. Magyarul vécét vagy toalettet jelent, és teljesen hétköznapi angol szó, mégis több brit etikettforrás szerint a felsőosztály és a királyi körök inkább kerülik. Kate Fox szerint a valóban felsőosztálybeli beszédben a „loo” vagy a „lavatory” számít természetesebbnek. A „toilet” azért problémás ebben a közegben, mert túl direktnek, túl középosztálybelinek és kissé ügyetlenül finomkodónak hat. A „loo” rövidebb, lazább, a „lavatory” pedig hagyományosabb brit etikett-szó, ezért ezek kevésbé keltik azt az érzést, hogy valaki görcsösen próbál elegáns lenni.

2. „Pardon” – elnézést, tessék?

Ez elsőre különösen furcsa, mert magyar szemmel a „pardon” kifejezetten udvariasnak tűnik. Angolul akkor mondják, ha valaki nem hallott valamit, és szeretné, ha megismételnék. A brit felsőosztályban viszont a „pardon” régóta rossz csengésű szó, mert túl mesterkéltnek és túlságosan „illemtankönyvesnek” hat. Kate Fox egyenesen a felsőosztály egyik kedvenc ellenszavaként említi: helyette természetesebbnek számít a „Sorry?”, „Sorry, what?” vagy akár a rövid „What?”. A logika itt az, hogy az igazán magabiztos elit nem túljátssza az udvariasságot, hanem egyszerűen beszél.

3. „Serviette” – szalvéta

A „serviette” magyarul szalvétát jelent, és elsőre elegánsabbnak hangzik, mint a sima „napkin”. Pont ez vele a baj. A brit felsőosztály szerint a „serviette” olyan szó, amelyet a középosztály kezdett el használni azért, hogy előkelőbbnek tűnjön. Kate Fox szerint a felső- és felső-középosztálybeli családok kifejezetten ügyeltek arra, hogy a gyerekek ne ezt mondják, hanem azt: „napkin”. A „napkin” egyszerűbb, hagyományosabb, kevésbé parfümös levegőjű szó – és ebben a világban éppen ez teszi elegánssá.

4. „Dessert” – desszert, édesség az étkezés végén

A „dessert” magyarul desszertet jelent, vagyis az étkezés végén fogyasztott édességet. A brit felsőosztályban azonban hagyományosan nem ez volt a preferált szó. Kate Fox szerint az étkezés végén következő édes fogás neve „pudding”, még akkor is, ha nem pudingról van szó, hanem például tortáról, felfújtról vagy citromos sorbetről. A „dessert” azért számított gyengébb választásnak, mert túl franciás, túl kifinomultnak szánt, és nem elég hagyományosan brit. A „pudding” hétköznapibb, melegebb, régebbi hangzású szó, ezért ebben a társadalmi kódban előkelőbbnek hat, mint a látszólag elegánsabb „dessert”.

5. „Posh” – előkelő, úri, puccos

A „posh” magyarul nagyjából azt jelenti: előkelő, úri, puccos. Az irónia az, hogy a brit elit állítólag éppen ezt a szót nem használja komolyan saját magára. Kate Fox szerint aki igazán felsőosztálybelinek akar hangzani, nem azt mondja valamire, hogy „posh”, hanem azt, hogy „smart”. A „posh” azért problémás, mert túl kívülről néző szó: mintha valaki megnevezné és csodálná az előkelőséget. A „smart” visszafogottabb, természetesebb és kevésbé hivalkodó; olyan, mintha az ember nem akarna lenyűgözni senkit, mert nincs rá szüksége.

6. „Lounge” – nappali

A „lounge” magyarul nappalit vagy társalgót jelent. Sok brit háztartásban teljesen hétköznapi szó, de a klasszikus felsőosztálybeli etikettben gyenge pontnak számít. Kate Fox szerint a „lounge” különösen árulkodó szó lehet: a felső-középosztály és a felsőosztály inkább „sitting room”-ot vagy régebbi, nagyobb házaknál „drawing room”-ot mond. A „lounge” azért számít kevésbé elegánsnak, mert modern, középosztálybeli és kissé szállodai hangulata van. A „sitting room” egyszerűbb és otthonosabb, a „drawing room” pedig történelmi, arisztokratikusabb hátterű kifejezés.

7. „Couch” – kanapé

A „couch” magyarul kanapét jelent, Amerikában teljesen természetes szó, de a brit felsőosztálybeli nyelvi hagyományban nem ez a kívánatos forma. Kate Fox szerint a „settee” és a „couch” inkább középosztálybeli vagy amerikai hatású szó, míg a felsőbb társadalmi rétegek „sofa”-t mondanak. A „couch” túl hétköznapinak és túl modernnek hat ebben a kódrendszerben. A „sofa” viszont klasszikusabb, semlegesebb, és nem akar túlságosan okosnak vagy elegánsnak látszani. Itt is ugyanaz a brit furcsaság működik: nem a csillogóbb szó a jobb, hanem az, amelyik régebbi és magabiztosabb.

8. „Tea” – tea, de vacsora értelemben is használják

A „tea” alapesetben teát jelent, de Nagy-Britanniában sok helyen az esti étkezést is így nevezik. A brit felsőosztályban azonban a „tea” vacsora értelemben kerülendő. Kate Fox szerint az esti étkezésre használt „tea” munkásosztálybeli jelzésnek számít, míg a felsőbb rétegek inkább „dinner”-t vagy „supper”-t mondanak. A különbség nem az italról szól, hanem a társadalmi háttérről: ha valaki este azt mondja, „we’re having tea”, az egy brit fülnek egészen más világot idézhet, mint az, hogy „we’re having dinner”. A királyi közegben a „tea” inkább tényleges teázást, délutáni teát jelent, nem a nap fő esti étkezését.

9. „Perfume” – parfüm

A „perfume” magyarul parfümöt jelent. Ez a szó nem a klasszikus „hét halálos bűn” között szerepel Kate Foxnál, de több királyi etikettcikk és összefoglaló szerint a felsőosztálybeli beszédben inkább a „scent” használata számít kifinomultabbnak. A „perfume” kissé kereskedelmi, kozmetikai pultos, harsányabb hangulatú szó lett, míg a „scent” visszafogottabb és személyesebb. Magyarul talán úgy lehetne érzékeltetni a különbséget, mintha valaki nem azt mondaná, hogy „parfümöm van”, hanem azt, hogy „illatot viselek” – kicsit finomabb, de nem túljátszott módon.

10. „Refreshments” – frissítők, italok és harapnivalók

A „refreshments” magyarul frissítőket, italokat, kisebb falatokat jelent. Hivatalos események meghívóin teljesen megszokott szó, a brit felsőosztálybeli beszédben viszont több forrás szerint túl merevnek és túl hivataloskodónak számít. A királyi etikettlisták szerint egyszerűbb azt mondani: „food and drink”. Ez megint nagyon brit logika: a túlságosan udvariasnak vagy rendezvényszerűnek hangzó szó kevésbé elegáns, mint a sima, természetes megfogalmazás. A „food and drink” nem akar többnek látszani annál, ami: étel és ital. És a régi brit elit nyelvében ez gyakran erősebb státuszjelzés, mint a modoros finomkodás.

Miért pont ezek a szavak számítanak kínosnak?

A közös minta az, hogy a brit felsőosztály sokszor nem a legelőkelőbbnek hangzó szót választja, hanem a legrégebbit, legegyszerűbbet vagy legkevésbé erőlködőt.

Mi az az „U and non-U language”?

Az „U and non-U language” a brit társadalmi osztályokhoz kötődő szóhasználatot jelenti. Az „U” az upper-class, vagyis felsőosztálybeli beszéd rövidítése, a „non-U” pedig azokat a kifejezéseket jelöli, amelyeket nem felsőosztálybelinek tartottak. A fogalmat Alan S. C. Ross nyelvész tette ismertté az 1950-es években, majd Nancy Mitford író vitte be a szélesebb közbeszédbe. Ma már ezek a szavak nem mindig jelzik megbízhatóan valaki társadalmi hátterét, de kulturális érdekességként és etikett-történeti jelenségként továbbra is nagyon beszédesek.

A „serviette”, a „pardon”, a „refreshments” vagy a „dessert” nem azért rossz ebben a közegben, mert önmagukban csúnyák lennének, hanem mert túl tudatosnak hatnak. Mintha valaki külön igyekezne finomnak, választékosnak, elegánsnak tűnni. Ezért annyira érdekes ez az egész: a brit elit beszédében az elegancia gyakran nem díszítés, hanem önbizalom.

Nem az a lényeg, hogy minél csillogóbb szót használjanak, hanem az, hogy úgy beszéljenek, mintha egyáltalán nem kellene bizonygatniuk semmit. Ettől persze a szabályok mai szemmel néha egészen abszurdnak tűnnek. De éppen ezért működik jól a téma: egyetlen szóból is kiderülhet, mennyi régi társadalmi beidegződés él még a brit nyelv mélyén.

Ajánlott videó