A személyes ízlésed mennyire számít, amikor dolgozni kezdesz egy előadóval? Van olyan, hogy nem a te világod, de látod benne a lehetőséget?
Én eredetileg metálzenész voltam, így az ízlésem elég sokat változott az évek során. A zeneiparban eltöltött idő alatt rengeteg műfajba „beleszerettem”. De nem ez a legfontosabb. Ha látok egy előadót, akiben van valami extra, valami egyedi, és érzem körülötte azt a bizonyos figyelmet, akkor érdemes vele dolgozni. Persze fontos az is, hogy zeneileg is tudjak kapcsolódni hozzá. Tegnap például a Carson Coma koncertjének főpróbáján voltam, és végig bólogattam – imádom, amit csinálnak. Ugyanakkor egy teljesen más világú előadót is ugyanúgy tudok szeretni. Ezek sokszor teljesen külön zsánerek, mégis van bennük egy közös pont: mindegyikük nagyon akar valami jót csinálni, és jól is csinálja. Nekem ez a legfontosabb.
Már iskolás korodban rácsavarodtál a popzenére.
Otthon apám modernebb zenéket hallgatott – volt például Illés-bakelitünk, meg Boney M. Nagyon szerettem a számaikat, bár gyerekként inkább csak az fogott meg, hogy milyen különleges hangzásuk van. Aztán általános iskolában és középiskolában teljesen rákattantam a filmzenékre. A középiskolában aztán egy osztálytársam elvitt a Queen-klubba, és ők lettek az első zenekar, amibe igazán beleszerettem. Amikor meghalt Freddie Mercury, a klub szervezett egy buszos utat Londonba.
Akkor még nem volt internet, úgyhogy szó szerint temetőről temetőre jártunk, hogy megtaláljuk, hol ravatalozták fel.
Aztán jött a katonaság, ahol egy katonatársam kezdett el egyre keményebb zenék felé terelni. Így jutottam el például a Biohazardhoz, ami egy New York-i hardcore-együttes. Na, az tényleg mindent megváltoztatott bennem. Akkor döntöttem el, hogy én is zenélni akarok. Először dobolni tanultam, de abból végül nem lett semmi, mert abban az együttesben, ahova bekerültem, már volt dobos. Így lettem végül énekes. Klasszikus garázszenekar voltunk.
Ez már a Blind Myself?
Igen, az. A garázsból szépen kinőttük magunkat, de nem volt menedzserünk, és a családban sem volt senki, aki értett volna a zeneiparhoz. Végül én kezdtem el egyre többet foglalkozni az együttes ügyeivel: valakinek kellett vinnie ezt a szerepet.
Ez is érdekelhet: Emlékszel még a 90-es évek rockslágereire? Kvíz!
Az a hörgős torokhang, amit használni kezdtél, hogy alakult ki?
Ahogy egyre keményebb zenéket hallgattunk, a saját zenénk is elkezdett metálosabb irányba menni. Ebben a közegben az ordítás sokkal természetesebb volt, és nekem is ez ment jobban. Az elején konkrétan csak ordibáltam, mint az állat. Volt olyan koncert, hogy utána egy hétig nem tudtam megszólalni. Aztán idővel megerősödött a hangom, megtanultam használni.
Hiányzik a színpad?
Egy darabig hiányzott a színpadi zenélés. De mostanában egyre többször hívnak beszélgetésekre és előadásokat tartani a munkámról, és ezt kifejezetten élvezem. Volt például egy est Szegeden, ahol gyakorlatilag megtöltöttük a JATE Klubot egy beszélgetős eseménnyel – telt ház volt, és nagyon jó élmény. Ez lépett a koncertezés helyébe. Közben rájöttem, hogy ma már szívesebben vagyok „edző”, mint énekes – és talán ebben sikeresebb is vagyok.
Tóth Gergely, koncert előtt (Fotó: Miskolczi Milán) (Forrás: Miskolczi Milán)
Gondolom, sokat segít a mostani munkádban, hogy te magad is énekes voltál.
Ez hatalmas előny. Látom például, ha valami „nem stimmel”. Egy újságíró ilyenkor annyit ír, hogy nem volt jó a koncert. Én viszont látom, hogy az énekes folyamatosan oldalra néz, mert rossz a monitorhangzás, nem kapja rendesen vissza a hangját. Vagy azt, hogy a zenekar tagjai között feszültség van.
Ez is érdekelhet: Horváth Máté koncertszervező mesélt a munkájáról
Szerinted miért van kevesebb női, mint férfizenekar?
Jó kérdés. Magyarországon valóban kevesebb a női előadó, de nemzetközi szinten ez nem igaz. A „csajzenekar” tényleg ritkább jelenség, de női előadókból rengeteg van, és sok esetben kifejezetten dominálnak is. Elég csak Beyoncéra gondolni: elképesztő számokat hoz hallgatottságban, követőkben. Taylor Swift meg egyenesen két vállra fektette a popzenét.
Térjünk vissza oda, hogy a zenekari évek után besétáltál egy zenekiadóhoz. Hogy történt ez?
Volt egy barátom, Érsek Gábor, aki az Insane nevű együttes dobosa volt. Ő akkor már a Magneotonnál dolgozott, de nem igazán élvezte a zenekarok menedzselését. Én közben épp mélyponton voltam: a kávézómat fél év alatt csődbe vittem.
Próbálkoztam a zeneiparon kívül is, de nem jött össze, és közben egyre inkább foglalkoztatott a gondolat, hogy talán menedzsmenttel kellene foglalkoznom. Beadtam az önéletrajzomat, Gábor pedig beajánlott – így kerültem a kiadóhoz. Amikor Fluor és Diaz összeálltak, és megszületett a Wellhello, az volt ott az első igazán komoly munkám.
Ez is érdekelhet: Interjúnk Osbáth Márkkal a Pamkutyából
A Supermanagementnél, a saját kiadótoknál már tudatosan reagáltatok arra, hogy változik a zeneipar, és másfajta hozzáállás kell?
Úgy éreztük, szeretnénk egy picit más mentalitással felépíteni a saját cégünket. Mi egy nagyon előadó-központú menedzsmentet képzeltünk el, nálunk tényleg az előadó a legfontosabb. Azt szoktam mondani, hogy ez egy közös „kis részvénytársaság”: ők a többségi tulajdonosok, mi pedig kisebbségben vagyunk, és együtt építjük az egészet. Olyan ez, mintha mi lennénk a zenekar harmadik, negyedik vagy ötödik tagja.
Nagyon hamar felfutottatok. 2024-ben például nem kellett néha megcsípned magad?
De, nagyon is. Pár évvel ezelőtt még hatan voltunk, most tizenöten dolgozunk az irodában, és már új helyet keresünk, mert tovább kell bővülnünk. A 2024-es év viszont egyszerre volt a legsikeresebb és a legnehezebb is az életemben.
