Lehet, most kicsit talán túloztam. De az biztos, hogy a testemmel való viszonyom meglehetősen ellentmondásos, és azt hiszem, ezzel sok nőtársam van hasonlóan. Különösen felerősíthetik a nehéz érzéseket azok az üzenetek, amelyek mostanában valószínűleg sokunk közösségi médiás falán megjelennek a hirdetésekben és a bejegyzésekben: kapd össze magad, hogy nyárra beach bodyd („strandtested”) legyen. Áprilisban még van esélyed tenni valamit, májusban már kapkodás lesz, júniusban pedig takargatás.
Hiába mozgalom ma a testpozitivitás, és hiába derülünk a jópofa mondáson, miszerint minden test beach body, amit kivisznek a strandra, ha a tudatunk mélyén hömpölygő mantrák arról szólnak, hogy a testünk nem elég jó, nem elég szép. Nem elég.
Két kategóriába tudnám sorolni a testemen azokat a részeket, amelyek nem tetszenek: van, amin tudok változtatni (például kitartó edzéssel), és van, amin nem, vagyis csak művi beavatkozással, amire nem tudom rászánni magam.
„Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent”
Hoztam egy szentimentális döntést: inkább szeretném végigjárni az önelfogadás útját. Benne van a pakliban, hogy nem érek oda. De izgat ez az önismereti folyamat, ez a munka, kíváncsi vagyok, hogyan zajlik – lehet, hogy ez újságírói perverzió.
