Mikor érezted először, hogy írni szeretnél? A Medúzalány hogyan született?
Elég korán tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, de sokáig úgy éreztem, nincs meg hozzá a kellő tudásom. Emiatt kezdtem el nagyon sokat olvasni, főleg klasszikusokat és szépirodalmat – ez áll hozzám igazán közel. Volt egy elég sötét időszakom, amikor úgy éreztem, hogy minden elveszett, és nincs mit veszítenem. Furcsa módon ez felszabadító érzés volt.
Amikor az ember úgy érzi, nincs mit veszítenie, azt hiszem, akkor bármire képes.
Ekkor döntöttem úgy, hogy elküldöm a kéziratomat kiadóknak. A Medúzalányt például mindössze három hónap alatt írtam meg, ami nálam is rekordidő. Végül válaszoltak is – ráadásul egy héten belül –, ami nagyon meglepett, és természetesen hatalmas öröm volt számomra.
Melyik része a legnehezebb számodra az alkotói folyamatnak?
Az írás maga számomra nem kihívás, mert annyira szeretem – azt hiszem, ez tart életben. Valószínűleg akkor is írnék, ha végül nem akarnék megjelentetni könyveket, egyszerűen csak magamnak. Ami igazán kihívást jelentett, az inkább a szerkesztési időszak volt.
Van egy ilyen hullámzás az emberben. Először azt érzi, hogy „ez zseniális lett”, aztán jön a teljes összeomlás, hogy „ez semmit sem ér”. És valahol a kettő között ingadozom folyamatosan. A sokadik újraolvasásnál épp azt érzem, hogy nagyon gyenge a munka, miközben pár héttel korábban még tökéletesnek tűnt. Ez a része kifejezetten fárasztó.
A Medúzalány főszereplőjének különleges adottsága, hogy aki csak rápillant, a számára ideális nőként látja őt. Hogyan formálódott benned Leila karaktere és a történet világa?
Leila karaktere már nagyon régen megszületett – a képessége is, és az is, hogy nem tudja kezelni. Talán tizenöt éves lehettem, amikor ez először megfogalmazódott bennem, csak akkor még hiányzott köré a világ. Emlékszem, egyszer Egerben sétáltam, és megláttam egy graffitit egy épület sarkán: „csúnya zene, csúnya embereknek”. Ez annyira megragadott, mert egyébként nagyon szeretem a punkot és a keményebb zenéket.
Ott éreztem először, hogy valami összeállt
– ebből született meg a Rosszindulatú Daganat punk zenekar is, amely a könyvben szerepel. Eger végül tökéletes helyszínnek bizonyult a szereplők számára. Szerintem a hazai helyszínek nagyon el vannak hanyagolva – gyakran külföldre helyezik a történeteket akár a magyar írók is. Én ezt mindenképpen el akartam kerülni. Sok olyan helyszín megjelenik a könyvben, amelyeket én magam is nagyon szeretek, emellett az egyetemi közeg is jól illeszkedett a karakterekhez.
Váltott szemszögben olvashatjuk a történetet. Ez a kezdetektől tudatos döntés volt?
Nagyon szeretem azt a dinamikát, amikor az egyik szereplő tele van színekkel és problémákkal, míg a másik elsőre szinte szürkének tűnik mellette. Olivér is ilyen. Látszólag visszafogottabb, de valójában egy rendkívül összetett karakter, akit csak akkor lehet igazán megérteni, ha belelátunk a gondolataiba. Eredetileg csak Leila szemszögéből akartam írni a történetet, de rájöttem, hogy így Olivért nem lehetne „felmenteni” vagy megérteni – ezért végül az ő nézőpontját is beemeltem.
Fotó: Biró Kincső
Ez egyébként eleinte kihívást jelentett. Amikor elkezdtem írni a könyvet, sokkal közelebb álltam Leilához – akkoriban 22-23 éves voltam, ő pedig 20, és még erősen jelen volt bennem az a naiv, kicsit „kislányos” világlátás. Most, 25 évesen viszont már sokkal inkább megértem Olivér karakterét is.
A könyvben számtalan érzékeny témát érintesz. Mennyire merítettél személyes tapasztalatból?
A történet számomra egyébként nagyon személyes. Minden szereplőm egy kicsit én vagyok. Talán ez benne a legérdekesebb – ahogy ezek a különböző énrészek egymásba szeretnek.
Az írás eleve egyfajta terápiás folyamat.
Leila története lényegében egy fejlődéstörténet. Minden könyvem mögött ott van egy segítő szándék. Régóta vártam arra, hogy legyen egy olyan motivációm az írásban, ami már hivatástudattal is párosul – hogy valahogyan segíthessek másoknak.
Fontos volt számomra az is, hogy megjelenjen egy férfi bántalmazott karakter,
mert ez a probléma mindkét nemet érinti, mégis ritkán beszélünk róla. Másrészt sokat foglalkozom pszichológiával a hétköznapokban. Olvasok, videókat nézek, különböző tartalmakat fogyasztok. A húgom pszichológiát tanul, ő is gyakran mesél. Emellett több mint hat éve járok terápiára, 18 éves korom óta, így elég sok tapasztalatot gyűjtöttem ezen a téren. Talán több terapeutám volt eddig, mint kapcsolatom. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy ilyen mélységekig megyek el ezekben a témákban.
Milyen visszajelzések jutottak el hozzád az olvasóktól? Hogyan tudtak kapcsolódni a történethez?
Az olvasóközönséget egyébként nehéz meghatároznom, mert nagyon sokféle ember talált meg eddig. Ugyanakkor van ennek egy nehéz oldala is. Amikor írnak nekem közösségi felületeken, hogy velük is hasonló dolgok történtek, mint a szereplőimmel, és hogy a könyv „látja” őket. Ez egyrészt nagyon jó érzés, mert pontosan ez volt a célom, másrészt viszont elszomorító, hogy ennyire sok ember küzd hasonló problémákkal.
Kapcsolódó: Tánc, titkok és Händel, avagy így születik egy történelmi regény – Mörk Leonóra szerzővel beszélgettünk
Volt például egy találkozóm egy 75 éves hölggyel, aki elolvasta a könyvemet, és egy kávézóban megosztotta velem a saját történetét. Ez nagyon szívszorító élmény volt, ugyanakkor megható is, hogy egy idősebb generáció is tud kapcsolódni ehhez a történethez. Emellett idősebb férfi olvasóim is voltak, akik szintén pozitívan fogadták, szóval tényleg nagyon vegyes a közönség.
Ha jól tudom, most a második könyveden dolgozol. Változott valamit az íráshoz való viszonyod az első regény óta?
A második könyvem már sokféleképpen „megszületett”. Rengeteg verziója volt, létezett egy ideig, aztán teljesen át kellett írnom, hogy eladható legyen. Ebben nagy szerepe van a visszajelzéseknek – nem is feltétlen az olvasók részéről, inkább a szerkesztőkétől. Ezek a hangok sokszor ott vannak a fejemben írás közben. „Ennek nem fog örülni az egyik”, „ezt biztos kihúzza a másik”. Ez eléggé meg tudja nehezíteni a folyamatot, és az önbizalomra is hatással van, mert az ember mindenkinek meg akarna felelni. Aztán persze mindig
eljutok oda pár nappal később, hogy mégis leírom, amit szeretnék.
Érdekes módon a Medúzalányban pont azok a részek lettek a legnépszerűbbek az olvasók körében, amelyeket korábban ki akartak húzni. Ezekből idéznek a legtöbbet, ezeket szeretik a legjobban – ami számomra egyfajta megerősítés is.
Olvastam, hogy volt olyan erotikus jelenet, amit ki kellett húznod.
Korábban kaptam olyan visszajelzést, hogy bizonyos jelenetek „túl erotikusak”, ami engem kifejezetten elszomorított. Nekem személyesen nagyon ambivalens a viszonyom az erotikus irodalomhoz. Sokszor inkább ijesztőnek érzem, mint vonzónak. Éppen ezért tudatos volt bennem, hogy olyan jeleneteket írjak, amelyek nem öncélúak, hanem a kapcsolódást fejezik ki. A történetben ez különösen fontos, hiszen a főszereplő traumái ehhez a területhez is kapcsolódnak.
Forrás: Bolega Niki (Forrás: Bolega Niki)
Az volt a célom, hogy megmutassam, a testi közelség lehetne egy szép, biztonságos dolog is – ugyanakkor a trauma miatt ez mégis félelemmel, undorral vagy szorongással társulhat. Számomra ezek a jelenetek akkor működnek jól, ha nem pusztán hatást akarnak kiváltani, hanem a karakterek belső világát is mélyítik, és előreviszik a történetet.
Mit lehet tudni az új könyvről?
A következő könyvemben egy komolyabb mentális betegséggel foglalkozom, és tulajdonképpen egyfajta ellenregénye lesz a Medúzalánynak. Míg az előbbi egy „szép lány” története, ez egy „csúnya lányról” fog szólni. Ő épp az ellenkező utat járja be. Nagyon vágyik a férfi figyelemre, majd később jön rá, hogy ennek nincs valódi értéke. Az számít igazán, ha valaki belülről látja őt olyannak, amilyen. Végső soron ugyanarra vágynak mindketten, csak teljesen más utakon jutnak el oda.
A történetben a szülők traumái is megjelennek, de Leilával kapcsolatban mégis kapunk egyfajta feloldozást. Mennyire érzed azt, hogy a te generációdnak már több lehetősége van a hozott minták megváltoztatásában?
Szerintem a Z generáció az első olyan generáció, amelynek valódi lehetősége van arra, hogy változtasson bizonyos mintákon. A nagyszüleim generációjának már az is hatalmas kihívás volt, hogy egyáltalán megéljenek, sokszor szó szerint a túlélésért küzdöttek. Az ő szüleik pedig még a háború traumáit hordozták, és ezeket adták tovább. Emiatt a következő generáció – például az én szüleim –
már eleve érzelmileg terhelt közegben nőtt fel.
Sokszor nem kaptak tudatos érzelmi nevelést, nem tanulták meg, hogyan azonosítsák vagy kezeljék az érzéseiket, és ezt így nem is tudták továbbadni a saját gyerekeiknek.
Mi viszont már egy teljesen más világban nőttünk fel. Az internetnek köszönhetően rengeteg információhoz hozzáférünk, rálátunk olyan dolgokra is, amelyekre a szüleinknek nem volt lehetőségük. Ez egyrészt érzékenyebbé tesz minket, másrészt viszont túl is terhel. Egyszerűen túl sok inger és információ ér minket, és ennek feldolgozása komoly érzelmi munkát igényel.
Kapcsolódó: Öröklődő boldogtalanság és az Alzheimer pokla – Interjú Czakó Zsófia íróval
Az egyik legnehezebb feladat az, hogy az ember szembenézzen a saját problémáival, és elkezdje „kibontani” önmagát. Ez egy hosszú folyamat. Évekbe telik, mire át tudjuk alakítani azokat a mintákat és beidegződéseket, amelyeket otthonról hozunk. Én is évek óta dolgozom magamon, és még mindig úgy érzem, rengeteg munka áll előttem.
Az írás számodra eszköz is lehet ebben a segítő folyamatban.
Nagyon nehéz ebben a világban érzékeny emberként létezni. Gyakran nem azt kapom vissza, hogy értékes ez a fajta mélység vagy érzékenység, hanem azt, hogy „keményedjek meg”, „ne legyek ennyire érzékeny”. Ebből már elegem van. Közben azt is érzem, hogy elkezd beszippantani az a világ, ami ellen egyébként küzdeni szeretnék.
Néha attól félek, hogy túlságosan „beilleszkedem”,
és elveszítem ezt az érzékenységet. Pedig szeretném valahogy megváltoztatni a világot – tudom, hogy egyedül kevés vagyok hozzá, de az írás talán igen, egy eszköz lehet erre. Már az is valami, ha megpróbálok beszélni ezekről a dolgokról, és remélem, idővel még bátrabb leszek ebben.
Szerintem épp ezért az egyik legfontosabb dolog, amit az olvasók elvihetnek a történetből, az a remény, ami Leilában él. Hogy mindig lehet továbbmenni, mindig fel lehet állni, még a legnehezebb helyzetekből is, ha az ember igazán akarja.
Kiemelt kép: Biró Kincső
Szeretnél egy közösséghez tartozni, ahol együtt olvashatjuk a legfrissebb kortárs irodalmat? Tarts velünk idén is Kortárs könyvklubunkban, és merülj el a könyvek világában!
Nők Lapja Olvasósarok
