A hosszú és nagy figyelemmel kísért büntetőeljárás végén Bene Krisztiánt (a „lúgos orvost”) jogerősen elítélték, és bár rendszeresen kérvényezi, azóta sem bocsátották feltételesen szabadságra. Ahhoz, hogy az elkövetőt elítéljék, Renner Erika éveken át járt tárgyalásról tárgyalásra, az igazságügyi miniszternél pedig sikerült elérnie, hogy a távoltartás intézménye örök életre szólhasson.
Úgy hallottam, szinte megfagyott a levegő, amikor elmondta beszédét a TASZ rendezvényén.
A gyerekeim is ott ültek a teremben. A lányom később azt mondta, néma csend lett. Ami engem igazán megrendített, az az volt, hogy mielőtt átadták volna a díjakat – heten voltunk jelöltek –, a konferanszié azt kérte, mi maradjunk ülve, és azok álljanak fel, akiket a rendszer valaha megalázott, akiket bántalmaztak, és nem kaptak igazságot. Sorolta a helyzeteket – és szinte az egész terem felállt.
Aztán azt mondták, most forduljunk hátra, és nézzük meg, kiket képviselünk. Ez a pillanat engem nagyon mélyen érintett. Már azon is meglepődtem, amikor felhívtak, hogy jelöltek a díjra. Annak pedig, hogy a közönségdíjat kaptam meg, számomra nagy jelentősége van. Reményt jelent az áldozatoknak is, hogy nem vagyunk láthatatlanok a társadalom számára.
Érezte korábban is, hogy ön mellett állnak az emberek?
Nagyon. A mindennapokban is. Ha lemegyek a piacra vagy a közértbe, sokan megszólítanak.
Hogy viseli? Lehet ez akár teher is.
Egyáltalán nem az! Én addig vagyok biztonságban, amíg ez a társadalmi szolidaritás körülvesz. Számomra ez erőt ad. Szerencsére az emberekből nem lehet kiirtani a szolidaritást. Ott van bennük. Lehet, hogy néha “meg kell locsolni”, kicsit ápolni, de újra és újra kihajt. Érzékelem, mennyien szeretnék kifejezni az együttérzésüket. Van, aki csak ír nekem. Olyan is előfordult, hogy testépítők ajánlották fel, hogy vigyáznak rám. Vagy elmegyek orvoshoz, és könnyes szemmel vesznek vért, mert rám néznek, és tudják, ki vagyok.
Valaki velem szemben ült a villamoson, levette a fülhallgatóját, és elsírta magát.
Nem szólt egy szót sem. Arra gondoltam, talán ő is bántalmazott lehet. Emlékszem egy férfira, nagy fekete kalapban. Már a villamoson feltűnt. Mielőtt leszállt, odalépett elém, és mélyen meghajolt. Szavak nélkül. Nagyon sok férfi is próbál segíteni, támogatni.
Amikor legutóbb a zaklatóm megtámadott a bíróságon, többen írtak, hogy szóljak, mikor lesz a tárgyalás: jönnek, ott lesznek, megvédenek. Volt egy pedagógus házaspár is, akik azt mondták: „Nem vagyunk erősek, de ott leszünk ön mellett, hogy ne legyen egyedül.” Ez hihetetlenül sokat jelent. Nagy reményem van az emberekben. Megerősít abban, hogy létezik közösségi erő, és hogy mi, áldozatok, számíthatunk rá.
Most hogy van?
A sebeim nem tűnnek el. Nem lehet levetkőzni, mint egy ruhát a zuhanyzás előtt. Inkább arról van szó, hogy próbálok értelmet adni annak, ami önmagában teljesen értelmetlen. Ha már megtörtént, legyen belőle valami, ami másoknak segít. Például az, hogy sikerült elérnünk az igazságügyi miniszternél, hogy az áldozatok végleges távoltartást kapjanak az elkövetőktől a szabaduláskor – ezek olyan eredmények, amelyek mégis adnak valamiféle értelmet.
Renner Erika
A félelem szűnik önben?
Az emberek tudják, ki vagyok. Ha nem lát egy ideig, a szomszéd becsönget. Nagyon erősen érzem a már említett figyelmet. A média nem miattam kezdett el foglalkozni az ügyemmel, hanem az elkövető személye miatt – de a társadalmi figyelem végig ott volt. Amikor kiálltam, és arccal és névvel vállaltam, hogy brutális bűncselekmény áldozata lettem, hatalmas támogatást kaptam. Ez óriási felelősség is számomra. Ha ez a támogatás nem lenne, én sem tudtam volna végigcsinálni.
Ez is érdekelhet: Renner Erika megrázó története a kezdetektől
Mi kellett még?
A családom. A biztos háttér. A párom mindvégig kitartott mellettem. Otthon nem voltak tabuk. Muszáj volt nyíltan beszélnünk erről a gyerekekkel is, hiszen tudtuk, hogy másnap megjelenik az újságban, hogy nyilvánosságot kap az ügy. Fel kellett készítenünk őket erre. A nyíltság, az őszinte beszéd, hogy nem tabuként, nem szégyenként kezeltem, hanem kimondtam – ez mind erőt adott. A tárgyalóteremben fájt igazán, ahogyan beszélnek velem: ahogyan újra és újra át kell élnem mindent.
Amikor olyan kérdéseket tesznek fel, amelyek önmagukban megalázók. Amikor látják a fotókat, az orvosi papírokat, pontosan tudják, mit okozott ez az életemben, a mindennapjaimban – mégis olyan módon kérdeznek, ami bagatellizálja az egészet.
Nem az emberekkel való beszélgetés traumatizál, hanem az igazságügyi rendszer működése. A lekezelés. Az áldozathibáztatás.
Hivatalos szakvélemény is született arról, hogy a rendszer is bántalmazott. A Pécsi Tudományegyetem kirendelt szakértői írták le. Az a baj, hogy ma még mindig sokszor azon múlik minden, milyen bírót kap valaki, hogy van-e köztük érzékenyebb, felkészültebb. Ez nem múlhatna szerencsén.
Önmagában az sem elég, ha „érzékenyítik” a bírókat vagy a rendőröket. Szakértelem kell, hiszen a kapcsolati erőszak nem olyan, mint egy kocsmai verekedés. Teljesen más a dinamikája. Gyakran csak ketten vagytok, nincsenek tanúk. Másképp kell kérdezni, másképp kell vizsgálni. A változás nagyon lassú, mert ez egy nehézkes, nagy gépezet. Magyarországon a rendszer inkább elkövető-szemléletű, nem áldozatközpontú. És ez a legfőbb probléma.
Ahogy a beszédben is említette: mintha egy sötét gödörben ülne, és senki nem nyújtana le egy kötelet.
És közben még magyaráznom is kell, hogy én valóban egy gödörben vagyok. Ha nem tudom elég pontosan, elég „szakszerűen” elmondani: akkor mintha nem is létezne az a gödör. Emlékszem, volt, hogy fájdalomcsillapító morfium hatása alatt hallgattak ki. Képzelje el, hogyan lehet így adekvátan, pontosan, kiforgathatatlanul beszélni.
A párkapcsolati erőszaknál ráadásul hatalmas a látencia. Sokan bele sem kezdenek az eljárásba, mert úgy érzik, nincs értelme.
Több oka van ennek. Az egyik, hogy az áldozatoknak valójában nincsenek jogaik. Ők tanúk a saját ügyükben: „áldozati tanúk.” Akkor beszélhetnek, ha kérdezik őket. Igazmondási kötelezettségük van, és mindent precízen, ellentmondás nélkül kell elmondaniuk. Közben, egy súlyos bántalmazás után, az ember örül, ha egyáltalán talpon tud maradni. Műtétekre jár, próbálja összeszedni magát, a családját.
És akkor ebben az állapotban kellene végigvinni egy eljárást – nekem nyolc és fél évig tartott. Borzalmasan hosszú idő! És még mindig nincs vége: decemberben is a BRFK életvédelmi osztályán voltam, egy újabb ügy miatt, hiszen van egy zaklatóm. Aki belevág, annak hosszú procedúrákra, évekig tartó bírósági eljárásokra, vizsgálatokra kell felkészülnie. Ha valaki hozzám fordul, mindig elmondom: tudnia kell, hogy a rendszer végigvonszolja ezen az úton.
És ezt csak nagyon nagy belső erővel – és külső támogatással – lehet végigcsinálni. De én nem tudtam volna úgy élni, hogy ezt valaki megteheti velem – és hallgatok. Nem tudtam volna úgy a lányom szemébe nézni, hogy azt mutatom neki: ezt egy nővel, az anyjával meg lehet tenni következmények nélkül.
Számomra az lett volna a vég, ha nem állok ki magamért. De azt is tudom, hogy ez nem várható el mindenkitől.
Gyakran írnak is nekem; van, akivel csak beszélgetünk. Tudom, hogy már ez is számít. Sokuk elképesztően nehéz helyzetben van. De én akkor is azt mondom, senki se hagyja, hogy bántsák. Sajnos sokan fel sem ismerik, hogy bántalmazó kapcsolatban élnek. Vagy ha igen, legyintenek: „anyám is így élt”. Mintha az egész továbböröklődne. Ráadásul tévhit, hogy a bántalmazó biztosan alkoholista, aluliskolázott, rendezetlen külsejű ember. Lehet művelt, jól szituált, kedvesnek tűnő, a külvilág számára kifejezetten megnyerő is. Éppen ezért olyan nehéz felismerni.
