Lassan ballag a barna kabátos férfi az idős kutyájával. Megállnak, amerre a kutya fordul, arra néz a gazdája is. Mindennap itt sétálnak az ablak előtt, nem sietnek, teljes összhangban teljesítik a napi penzumot.
Nem lát már jól a Zsemle, mondta egyszer, amikor szóba elegyedtünk a házunk előtt. Figyelni kell, mert megijedhet, ha hirtelen felbukkan valaki mellette. Fogja a pórázt, óvatosan továbbmennek.
(Fotó: Getty Images)
Gyerekként a legnagyobb kihívásnak azt tekintettem, hogy a szüleim megengedjenek egy négylábú állatot a panellakásunkban. Mindenféle meghatározhatatlan fajtájú kóbor ebet hazavittem, de anyámék ebben hajthatatlanok voltak:
az állatnak nem lesz jó a hetediken, ha csak késő este esünk haza.
Sok év kellett, míg megtanultam, hogy kis kedvencet tartani nem arról szól, hogy van egy cuki szőrgombóc, akit simogathatok, ha olyan kedvem van, az állattartás ott kezdődik, hogy azt nézzük, nekik mi a jó. Jack London írta, hogy az ember a kutya gazdájának tartja magát, de a kutya a gazdáját Istennek. Ez pedig nagy felelősség.
Ebben a lapszámunkban az egyik címlapsztárunk is négylábú, Till Attila pedig nagyon szépen beszél arról, milyen, amikor az állattartás kikapcsolja a bennünk működő „szuperszámítógépet”. Panoráma rovatunkban azt járjuk körbe, mit jelent ma az állatvédelem, hogyan bánnak az állatokkal a világ különböző részein, és hol tartunk mi a világ többi országához képest a felelősségvállalásban.
