Egy gyermek elvesztése önmagában is elviselhetetlen tragédia – de mi történik akkor, amikor ebből születik meg egy korszakos műalkotás? Chloé Zhao Hamnetje nem életrajzi dráma és nem könnyfakasztó melodráma, hanem finom érzékenységgel megrajzolt lélektani utazás gyász, szerelem és alkotás határvidékén. A film elementáris erővel mutatja meg, hogyan válhat a kimondhatatlan fájdalom művészetté – és mi marad utána egy házaspár szívében.

Bevallom, nehezen vettem rá magam, hogy beüljek a filmre, tartottam tőle, hogy leomlik  a 2021-ben a Nomádok földjéért Oscar-díjjal elismert rendező, Chloé Zhao szobra. Szerencsére nem így lett. A filmről még Steven Spielberg – aki egyébként a producere, de ettől most tekintsünk el – is úgy fogalmazott: A Hamnet „a mozi egy kis csodája.” És hozzátette: „A történet néha maga választ rendezőt, és a Hamnet kizárólag Chloé Zhaohoz szeretett volna tartozni.”

A film végén én is így éreztem. A történet giccsbe is fordulhatott volna, hiszen alapvetően egy kisfiú elvesztéséről szól, aminél szívhez szólóbbat nehéz elképzelni, de a rendező olyan bravúrosan egyensúlyoz az őszinte emberi fájdalom és a felszínes zsebkendőbe ríkatás között, hogy ezért önmagában megérte beülni a moziba. De ennél többet tesz.

Nyomon követi a művészet születésének misztikus csodáját, miközben eleven sebként tárja fel a Shakespeare házaspár kegyetlen vergődését, egyetlen fiuk halála fölött érzett elviselhetetlen fájdalmát.

Nem életrajzi képeslap

A történet az 1580-as évek Angliájában játszódik, amikor William Shakespeare már fiatal férj, és miközben drámaírói szárnyait bontogatja Londonban, otthon a felesége, Agnes neveli a gyerekeiket, köztük a tragikusan elhunyt Hamnetet. A film azonban, ahogy az alapjául szolgáló regény, Maggie O’Farrell műve sem a világirodalmi klasszikus köré szeretne legendát építeni, hanem egy mélyen emberi érzést, a szerelmet, és rannak ajongásig szeretett gyümölcse elengedését, pontosabban annak lehetetlenségét elemzi végtelenül empatikusan, mondhatni pszichológusi alapossággal.

Hamnet

Jelenet a Hamnet című filmből (Fotó: UIP-Duna Film)

Igazából nem is történik semmi a filmben a gyermek halálán kívül, leginkább a hiány az, ami sajog, de az az elejétől fogva. Számomra a legfájdalmasabb a pár tagjai között szinte a tragédia pillanatában megjelenő mély bizalmi válság. A forrása legfőképpen az, hogy Will késve érkezik a fia halálos ágyához, és a fájdalom elől szinte azonnal visszamenekül Londonba.

Kapcsolódó: „Ha Shakespeare ma élne, a Netflixnek dolgozna” – Interjú Pikli Natália Shakespeare-kutatóval

Agnes amúgy is meghasadt szíve ekkor a csalódástól darabokra hullik. Csak akkor tud kikászálódni a gödörből, amikor végre rászánja magát, és megnézi férje drámája, a Hamlet bemutatóját. Ekkor döbben rá, hogy a férfi  is szenved – csak másképp. Hogy az ő gyásza, vívódása végül műalkotássá transzformálódott, így sikerült túlélnie a tragédiát. És a katarzis pillanatában újra megfogják egymás kezét, így tudják elengedni halott gyermeküket.

Az anyaság mítosza

A film képi világa lenyűgöző. Az erdő, a patakok, az ágak, a madarak, de még a csillagok sem egyszerű díszletek, hanemn emberi érzelmek metaforái. Élnek, csíráznak, nőnek, meghalnak, és e buja univerzummal együtt lélegzik a film főszereplője, az érzékeny, vad, minden ízében ösztönös fiatal nő, Agnes.

Hamnet

Jelenet a Hamnet című filmből (Fotó: UIP-Duna Film)

Az erdőbe rohan ki, és a gyökerekbe kapaszkodva, vérben, sárban, kínban, imában hozza világra a gyermekét is. Jessie Buckley olyan erővel van jelen a vásznon, mintha nem is szerepet játszana, miközben eltemetett bánatokat vakar fel az ember lelke mélyén, de azonnal be is gyógyítja a sebet a belőle áradó harmóniával. Nem véletlenül kapott az alakítására már legalább ötven díjat, és gyanítom, pillanatokon belül az aranyszobrocskát is magához szoríthatja.

Tragédiából művészeti alkotás

A Shakespeare-t megformáló Paul Mescal visszafogott, férfias játéka finom ellenpontozása az övének. Egyetlen harsány pillanata nincs, ugyanakkor a gyanútlan néző minduntalan beleveszik álmodozó, szerelmes, aggódó, máskor alkotástól egzaltált tekintetébe.

Legjobb pillanata következésképp nem az a kissé pátoszos, valóságtól elrugaszkodott, amikor elszavalja a „Lenni vagy nem lenni” -monológot a Temze-partján, öngyilkossághoz készülődve. Ha kritikával kellene élnem, ezt rónám fel a rendező egyedüli hibájának. Hogy az életet hirtelen kizökkenti, és az stilizálttá degradálódik. E nélkül tökéletesen megállna a film végkifejlete: Hamnetből Hamlet válik. Az utókor legnagyobb gyönyörűségére.

10/10

Kiemelt kép: Jelenet a Hamnet című filmből (Fotó: UIP-Duna Film)

Ajánlott videó