Egy lehangoló szombat délután, amikor a szürke latyak összeolvadt a kipufogógázok kénes mocskával, és a város éppen rosszkedvének telében pacsmagolt, a parkolóhelyek tökéletes hiánya miatt – akárha a pokolba szálltunk volna alá –, egy mélygarázs hideg neon-pengefényében leállva arra gondoltam: mi jöhet még? Hát a Sátántangó az Urániában, a családdal.

Az egészről Krasznahorkai László tehet: minek nyert irodalmi Nobel-díjat? Akkor nem vettem volna meg karácsonyra a feleségemnek a Sátántangót, a mester 1985-ös, tökéletes művét. Amit már beszerezni sem volt egyszerű, mert a Nobel után villámgyorsan eltűntek a könyvpiacról a Krasznahorkai-könyvek. Természetesen próbáltam emelni a tétet, ezért felhívtam a kiadót, hátha beszerezhetnék az ajándékkönyvre egy Krasznahorkai-dedikálást. Gondolom, miután letettük a telefont, a kiadó dolgozói sokatmondóan összenéztek az íróasztal felett, és meglehet, azt gondolták: „Ez hülye.”

Hét órás, fekete-fehér, és nagyon aktuális

Akárhogy is: még  Szenteste elkezdtem olvasni a Sátántangót, és rá kellett jönnöm, hogy a közvélekedés ellenére nem kell hozzá két bölcsészdiploma és irodalmi doktorátus. A szöveget nem nehéz olvasni – de azért mégiscsak meg kell küzdeni vele. Lehúz a hideg sártól cuppogó, kilátástalan pokolba, ahol még az emberi létezés értelme is sokszor megkérdőjeleződik.

Nobel-díjat kapott tehát a szerző, én meg a kanapén rágcsáltam a hosszú és súlyos mondatokat.

Ráadásul januárban jött a tragikus hír: elhunyt Krasznahorkai szerzőtársa, Tarr Béla rendező. Ő volt az, aki, még a regény megjelenése előtt beleszeretett a kéziratba, és azonnal felhívta az írót, hogy megfilmesítené a Sátántangót. Tarr előtt tisztelegve az Uránia mozi műsorra tűzte a filmet. Amiről mindenki tudja, hogy hét és fél órás, és fekete-fehér, ezért különös tisztelet övezi azokat, akik megnézték. Innentől kezdve a családomat is – mert a feleségem jegyet vett erre az alkalomra.

Testi-lelki felkészülés

Amikor közölte, hogy az Urániába, felszisszentem: Magyarország legszebb mozijának székei másfél órára vannak hitelesítve. Korábban megnéztem itt az Apokalipszis most című vietnámi-háborús amerikai filmlegenda rendezői változatát. A három és fél órás filmből a leginkább arra emlékszem, amikor érkeznek a harci helikopterek Wagner zenéjére.

Illetve, hogy ha nem is rokkantam bele az élménybe, de fél órát sántikáltam utána. Mi lesz itt hét és fél óra után? Ami egyébként kilenc óra, mert a Sátántangót két szünettel vetítik. A vetítés előtt Kovács András Bálint filmesztéta vezette be a közönséget a Krasznahorkai-Tarr univerzumba. Elmondta, annak idején, amikor Tarr Béla a film tervével házalt különböző stúdióknál, nemcsak az ötletet húzták le, de magát Tarrt is eltanácsolták a filmkészítéstől. A rendező azonban nem hagyta magát.

„Ha valaki csinál egy hét és fél órás filmet, azt nem érdekli a világ. A világnak kell tudomást venni róla”

– mondta az esztéta. Arra is felhívta a figyelmet: nem úgy tekintsünk erre az egészre, mint egy mozizásra, hanem különleges alkalomra. A Sátántangót nagyon ritkán vetítik moziban, és a film a nézőkből közösséget teremt, akik majd nem akarnak haza menni, miután az utolsó képkocka is kifutott a vetítőből. Tanácsot is kaptunk, hogyan nézzük a Sátántangót: az első snitt hét és fél perces. Azt mutatja, amint kiengedik a teheneket az istállóból, azok pedig, kis nézelődés után, tovább állnak a sárban. Ez a hét és fél perc felkészít arra, milyen is lesz az élmény.

Menő megnézni – gyerekkel meg pláne

És igaza volt. A Sátántangó szokatlan, hihetetlenül lassú tempója egy idő után valóban beszippantja az embert. A szék persze kényelmetlen, és megdolgozza a testet de a film a lelket gyűri, vasmarokkal. A család remekül bírta a különleges moziélményt – bár amikor az egyik gyermekszereplő, Estike megkínoz és megöl egy macskát, a feleségem kisétált egy időre a teremből.

Délután kettőkor ültünk be, és este tizenegy lett, mire felálltunk a székből.

Sajgott a derekunk, a csípőnk – és valami legbelül is. Bár azt hittem, csak mi vagyunk rá képesek, hogy elvigyük a tizenhat éves lányunkat a vetítésre, az előttünk levő sorban még fiatalabb gyerekek is ültek. A lányomra nagy hatással volt a film.

Nem volt számára kellemes, de lenyűgözte, és még egyszer meg akarja nézni. Szerinte menő beülni hosszú művészfilmekre, és neki azt üzente: ha nem ismerünk meg egy tágabb világot, hanem beleragadunk a szűk kereteink közé, akkor nagyon egyszerű lesz bennünket befolyásolni. És ha abban a nagyon szűk világban még rosszul is érzzük magunkat, bármit elhiszünk bárkinek, és kiszolgáltatjuk magunkat – csak hogy kitörhessünk belőle. 

Nézzétek meg ti is!