Van egy furcsa kettősség abban, ahogyan önmagunkhoz viszonyulunk. Másokkal szemben gyakran megértők vagyunk: elfogadjuk, hogy hibáznak, hogy rossz döntéseket hoznak, hogy nem mindig a legjobb verziójukat adják.

Saját magunkkal viszont könyörtelenek tudunk lenni. Újra és újra visszatérünk ugyanahhoz a pillanathoz, ugyanahhoz a mondathoz vagy döntéshez, és fejben újrajátsszuk, hátha egyszer másképp alakul.

A pszichológia ezt ruminációnak nevezi: amikor az elme nem a megoldáson dolgozik, hanem a múlton rágódik. Ilyenkor az idegrendszerünk nem tesz különbséget a valódi veszély és az emlékezés között – a test ugyanúgy stresszreakcióba lép, mintha most történne a baj.

Ezért érezzük magunkat kimerültnek, szorongónak vagy indokolatlanul bűnösnek évekkel egy esemény után is.

A legtöbben nem azért szenvedünk, mert rossz emberek lennénk, hanem mert túl sokáig halogatunk néhány belső döntést. Ezek az elhatározások nem törlik el a múltat, de átrendezik a vele való viszonyunkat.

3 fontos döntés önmagunkról

Nem látványos döntésekről van szó, ám annál fontosabbakról, hiszen tartósan meghatározhatják a jólétünket.

1. Megbocsátás magunknak

Sokan észrevétlenül egy belső feltételrendszerben élnek: „Majd akkor bocsátok meg magamnak, ha ő is megbocsát.” Ez a gondolat azonban komoly lelki csapda, hiszen mi hoztuk létre a fejünkben.

Saját fejlődésünk nem függhet mások reakcióitól, hiszen akkor sok esetben a lakásajtón se lépnénk ki.

Aki képes felismerni, hogy egy korábbi döntése fájdalmat okozott másnak, az azt jelenti, hogy lehetséges a változás.

Kutatások is igazolják, hogy ha megbocsátunk magunknak, az önmagában is csökkenti a szorongást és a depressziót, miközben javítja az önképünket – függetlenül attól, hogy mások hogyan viszonyulnak a múlthoz. Persze nem a felmentés a cél, hanem az, hogy felelősséget vállaljunk, tanuljunk a hibából, hogy másképp döntsünk a jövőben.

Bánjunk magunkkal partnerként, és legyünk elnézőek (Fotó: Canva)

2. Fogadjuk el, hogy nem mindenki megbocsátó

Az egyik legnehezebb lelki helyzet az, amikor felismerjük: hibáztunk, megbántottunk valakit, és a másik fél nem hajlandó megbocsátani. Ilyenkor sokan beragadnak a bűntudat és az önostorozás spiráljába, mintha a továbblépéshez szükség lenne a másik jóváhagyására.

A pszichológia azonban mást mond. A társas elutasítás az agyban ugyanazokat a területeket aktiválja, mint a fizikai fájdalom, ezért ennyire nehéz elviselni.

De nem szabad belenyugodni abba a gondolatba, hogy mostantól örökké büntetésben leszünk.

Az elfogadás ebben az esetben nem azt jelenti, hogy egyetértünk a másik döntésével. Azt jelenti, hogy tudomásul vesszük: a másik érzései nem azonosak a sajátjainkkal. A másik ember haragja vagy elzárkózása nem határozhatja meg, hogy továbblépjünk. Ennek felismerése azért is fontos, mert ha hagyjuk, a feszültség fizikai tünetekben is megmutatkozhat.

3. Bánjunk magunkkal partnerként

A belső kritikus hangunk számít az legerősebb stresszforrásnak: a kellett volna, nem így kellett volna, hogy lehettem ilyen kezdetű mondatok alapjaiban rengetik meg az önmagunkkal való kapcsolatot.

Amikor ítélkezünk magunk felett, valójában a múltat próbáljuk megváltoztatni, ami lehetetlen. Ez a belső harc folyamatos szégyenérzetet tart fenn, és könnyen spirálba kerülhetünk. Tanuljunk meg újra kapcsolódni önmagunkhoz!

Az együttérzés nem egyenlő a felmentéssel. Azt jelenti, hogy felismerjük: akkor és ott azzal a tudással, érzelmi állapottal és érettséggel cselekedtünk, amivel rendelkeztünk. Ennek kimondása segít a fejlődésben, a tanulásban, hogy legközelebb másképp válaszoljunk a helyzetre. Hiszen a múlt már nem fog változni, de a jövő még igen.

Kapcsolódó: Mennyire sajnáljuk, ha azt mondjuk, „sajnálom”?

Kiemelt kép: Canva