Muszáj a személyes benyomásommal indítanom: mindig mosolyogsz, derűs, nyugodt embernek tűnsz. ­Ennek ellenére, vagy épp ezért választottál olyan hivatást, amiben folyton tragédiákkal találkozol?

Én is elgondolkodtam már ezen. A külpolitikán belül pont olyan területre szakosodtam, ahol sok a konfliktus, ráadásul utána a félelemmel kezdtem dolgozni, most meg a traumával. Bár igaz, hogy mind a kettőnek inkább a pozitív részét próbálom megfogni. De hogy ez generációsan honnan jön, nem tudom. A családi legendárium mindkét ága elég nehéz helyzetből indult, de nem biztos, hogy találnánk olyan családot, ahol nincsenek traumák. A kérdés inkább az, mit kezdjünk velük.

Egyre többször hangzik el, hogy a rossz dolgok hatása legfőképp a rájuk adott reakcióinkon múlik.

Persze, hisz az élet velejárója, hogy adódnak problémák, amikre igyekszünk megoldást találni. Van, aki átengedi magát az önsajnálatnak, az áldozatmentalitásnak, és van, aki képes perspektívát váltani, és elindulni a megküzdés útján.

A te utadon segítenek a munkád ­során megismert sztorik?

Egyértelműen segít más perspektívában látni a saját gondjaimat. Ez nem azt jelenti, hogy lekicsinylem őket – tisztelni kell a problémáinkat, és nem összehasonlítani –, hanem inkább azt, hogy képes vagyok más szemmel ránézni a dologra, és felismerem, hogy ha most nehéz is, hosszú távon kezelhető lesz.

Igen, talán ez az én egyik erősségem, hogy jól tudok új nézőpontokat keresni, és ezt megmutatni másoknak.

Manapság rengeteg szó esik a traumáról, ugyanakkor vélhetően sokan nincsenek egészen tisztában a trauma igazi definíciójával, illetve valódi természetével.

Valóban él egy téves elképzelés az emberekben. Ez nagyon súlyos szó, amit egyrészt gyakran rosszul használunk, másrészt túl sokszor is, olyan dolgokra, amelyek nem trau­mák. Az egyik legnagyobb tévhit ugyanakkor vele kapcsolatban, hogy mindig egy nagy tragikus eseményt jelent. Holott apró, naponta ismétlődő helyzetek, amelyek a megküzdési képességünket erodálják, ugyanúgy képesek mély sebeket ejteni.

Hosszú távon ugyanolyan komoly következményekhez vezethetnek, úgy, hogy sokszor nem is mérjük fel, miben élünk, eszünkbe se jut megállni, végiggondolni, mit tudnánk tenni magunkért. Gyakran csak a külső szem, külső karnyújtás segíthet észrevenni, hogy olyan párkapcsolati vagy munkahelyi helyzetben vagyunk, amiben lassan őrölnek fel minket az élmények. Az írás során is találkoztam olyan traumatörténetekkel, amelyek nem feltétlenül egy nagy eseményhez kötődnek.

Nem érzed néha azt, hogy mindent túl­analizálunk, túlbeszélünk? Hogy a konyha­pszichológia most már szinte mindenre rányomja a bélyegét?

De, abszolút ezt gondolom.

Nem volt benned aggodalom, hogy talán besokalltak már az emberek a nagy „megmondásoktól”?

De, ezért is tartott olyan sokáig­ megírni a könyvet. Gyakorlatilag négy éve küzdök vele. Amikor kimentem az Egyesült Államokba egy Fulbright kutatói ösztöndíjjal, a poszttraumás növekedésre és a rezilienciára fókuszáltam azzal a céllal, hogy utána megszülethessen ez a könyv. Majd hazajöttem, és egyszerűen képtelen voltam három-négy oldalnál többet írni. Azon gondolkodtam, hogy elárasztanak minket már a rezilienciával kapcsolatos beszélgetések, könyvek, podcastek, mi újat tudok én még ehhez hozzátenni? Már én magam is szinte untam a témát.

Hogyan lendültél át a holtponton?

Tudom, nagyon szeretem ezt a szót, de nincs rá jobb: nézőpontváltással. Rájöttem, hogy nem a reziliencia tudományáról akarok írni, nem hangzatos elméleteket akarok megosztani, hanem emberi történeteket, hiszen, ahogy az egyik agykutató interjúalanyom megfogalmazta, történetekből épül fel a mentális egészségünk alapszövete, történeteken keresztül értelmezzük a világot, történetekben találunk olyan azonosulási pontokat, amelyek segítenek a saját problémáinkat új perspektívába helyezni, akkor is, ha az, amiről olvasunk, teljesen távol áll ­tőlünk.

Meg is mutatod, hogy ezt hogyan kell, hiszen saját élményeidre is reflektálsz időről időre.

Írtam már két könyvet is a saját sztorimról, így nem voltam benne biztos, kellek-e én ebbe. De valószínűleg pont ettől lesz hiteles az egész, hogy kegyetlenül őszinte vagyok magammal, olyan részeket és árnyalatokat is feltárok magamról, amikre nem feltétlenül vagyok büszke.

Komoly dilemmákról mesélsz…

Amikor tudósítóként mindenféle borzalomnak voltam tanúja, nyilván tudtam, hogy nem az én feladatom közbeavatkozni, nem is tudnék, de közben mégis ott volt a tehetetlenség érzése: hogy tarthat itt a világ?! Abban a hitben éltem, hogy a tudósítással mégiscsak segítek. De aztán megkérdőjeleztem magam.

Nem lehetséges-e, hogy tudósítóként többet ártottam, mint segítettem? Ez a kérdés sokáig gyötörte a lelkiismeretemet. És nincsenek rá jó vagy rossz válaszok. Ma azt látom, jól tettem, hogy feltártam a vívódásai­mat, mert azóta nagyon sok pozitív megerősítést kaptam vadidegen emberektől, amelyek mind gyógyító hatásúak. A lelkiismeret-furdalásnak amúgy sincs semmi értelme, az csak elvesztegetett energia, amit jobb cselekvésre fordítani – például ezért is lett az egyik becsípődésem a traumainformált újságírás.

Szeretném vinni a hírét, a tudományát annak, hogyan kell egy újságírónak egy traumán átesett emberrel beszélgetni, hogy mik annak a szabályai, miket nem szabad mondani, hogyan kell fizikailag biztonságos közeget teremteni az interjúhoz, és így tovább.

Kapcsolódó: „A mi utunkban sok a közös pont” – Al Ghaoui Hesna mesél Al Ghaoui Naimáról

A Miért pont én bevezetőjében felbukkan a morális reziliencia is, mint olyasvalami, amit mindenkinek érdemes lenne gyakorolnia. De mi marad a moralitásból egy biztos fogódzók nélküli ösvényen?

A kifejezés számomra azt jelenti, hogy be tudom fogadni azt a fajta komplexitást, ami a mindennapi életünk része. Igenis lehet igaz egy állítás, és az annak ellentmondó is egyszerre, és nekem nem kell egy gondolatot, egy érzést beskatulyáznom, mert akár két ellentétes érzés is működhet bennem egy időben.

Régen olyan morális póznák mentén éltünk, amelyekről a világ nagy része nagyjából hasonlóan gondolkodott, ma viszont magunkban, magunknak kell ezeket felállítani. A morális reziliencia nem azt jelenti, hogy feladom azokat az értékeket, amelyek mentén élek. Hanem azt, hogy elfogadom, hogy most már nagyon sok ember nem úgy gondolkodik, ahogy én. Egy darabig működhet, hogy azt mondjuk, vannak ők, meg vagyunk mi, csak ezáltal egyre nő ez a rohadt nagy szakadék a világban.

Egysze­rűen nem tehetjük meg, hogy ignoráljuk az eltérően gondolkodókat. Ez nem azt jelenti, hogy egyet kell értenünk, hanem azt, hogy bele tudunk helyezkedni ideiglenesen a másik álláspontjába, és megpróbáljuk megérteni, ő miért jutott oda, ahova. Mert innen tud elkezdődni a párbeszéd, a szélsőségek közeledése, hogy végre visszahozzuk az árnyalatokat a közbeszédbe. Amint ugyanis lesöpörjük az eltérő véleményt, vagy a számunkra idegen gondolatot, elvágjuk azt a szálat, ami mentén visszahúzódhatnánk a közös metszéspontra.

A Kék Vonal Beszélj róla! podcast-sorozat házigazdája vagy, aminek szintén az a célja, hogy jobban megértsék egymást az emberek – ez esetben a különböző generációk.
Mi hittünk abban, hogy egyéni és kollektív szinten is tartunk valahová, hogy a technológia fejlődése a mi javunkat szolgálja, hogy biztonságosabb, jobb élet vár majd ránk. Ezek mind ott voltak a mi horizontunkon. Mi van a mai fiatalok horizontján? Egy összeomló társadalom, összeomló ökológia és a fejünkre növő technológia. Nehéz morális póznákat számonkérni a fiatalokon úgy, hogy egy olyan világot teremtettünk nekik, amiben a távlati reményektől megfosztott zűrzavar uralkodik. Kötelességünk orientálni őket ebben az információs és technológiai káoszban, nagyobb a felelősségünk, mint valaha. Meg kell tanítanunk őket az információk szűrésére, a kritikus gondolkodásra, hogy átlássák, mi valós, és mi nem.

Kanyarodjunk is vissza gyorsan a derűhöz, amit a beszélgetés elején említettem. Nyugtass meg, hogy azért inkább optimista vagy.

Egyszerre vagyok optimista és pesszimista. Látom, merre tart a világ, és ha azt mondom, hogy szerintem egyre nehezebb lesz, akkor az pesszimizmus. De közben nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy pesszimistán álljunk ehhez, mert akkor minek hoztuk világra a gyerekeinket? Ahogy a könyv egyik interjúalanya is mondta, a remény döntés kérdése. És én úgy akarok dönteni, hogy reménykedem, és a saját eszközeimmel próbálok tenni azért, hogy ebben az őrült világban legyenek racionális és a szereteten, párbeszéden alapuló szigetek. Mindenkinek azt javaslom, hogy közelre nézzen, ne messzire. Azaz mindenki a saját mikrovilágában próbálja ezeket a kis szigeteket megteremteni, mert ezekből a szigetekből aztán össze tud állni egy nagyobb is, lépésről lépésre talán visszatalálhatunk egymáshoz.