Bocsánat, itt vagyok, csak módosítottam a rendelésemet, mert rájöttem, hogy ma már három kávét ittam. 

Húha, pedig még dél sincs.

Hajnali háromkor feküdtem le, mert tegnap este töltöttem fel a Magyarország Kedvenc Műsora új részét, és valami gond volt a laptopommal. Mindent én csinálok egyedül, és a technika most kifogott rajtam. (Hosszasan magyaráz számítógépekről, feltöltésről és megosztásról, de az egészből csak annyit értek, hogy felújítás van náluk, és egy kvázi raktárszobában készíti az online közéleti szkeccsműsort hétről hétre.)

Jócskán kibővültek a színészek feladatai az utóbbi években, főleg a szabadúszóké. Úgy tudom, az önálló estjeiden mindent magad csinálsz a pakolástól a jegykezelésig, a Loupe Színházi Társulásnak pedig nemcsak alapítója és színésze vagy, hanem a gazdasági ügyeit is te viszed.

Próbáljuk elképzelni, hogy Sinkovits vagy Latinovits posztol a Facebookra, vagy különböző promóvideókat csinál azért, hogy eladható legyen a színházjegy… Na nem mintha hozzájuk akarnám hasonlítani magam, csak abban a világban még természetes volt, hogy a szervezés dolga eladni az előadást, a színész feladata pedig kizárólag az, hogy a színpadon a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa.

Mi voltunk az utolsó osztály az egyetemen, ahol minden végzős színésznek volt szerződése valamilyen színházba, az utánunk következő generációk már egy keményebb világba érkeztek. Ma muszáj másképpen működni, ha dolgozni akar az ember. 

A fiatalok nem csak ebben mások. Mintha ellenállnának annak a mítosznak, hogy a színészetbe „bele kell halni”, és hogy egy próbafolyamat mindent elbír, vért, verítéket és könnyeket.

Én még abban szocializálódtam, hogy a színházhoz alázat kell. Ez egyrészről jogos elvárása minden színházcsinálónak a másikkal szemben, hiszen itt az idegrendszerünket használjuk, és más lelki mélységeket érint, mint a legtöbb „civil” munkakör. Másrészről viszont az az érzésem, hogy ezt régen nem feltétlenül korrekt módon használták.

Nálunk a rendezőközpontú színház volt jellemző, ahol a rendezői vízió volt a fontos, azzal meg senki nem törődött, hogy a színész egyébként hogyan érzi magát. Az alázat elvárt és sulykolt dolog volt, de azt soha nem mondták el, hogy ez az alázat meddig terjed, és hol vannak a határai. Hála Istennek, most mintha lenne valamiféle öntudatra ébredés ebben.

Molnár Áronnal, Ullmann Mónikával és Földes Eszterrel a Becsapódás című előadásban

Nálunk, a Loupe-nál az emberi méltóság nem sérülhet, úgy kell beszélned a másikkal, ahogy elvárod, hogy veled beszéljenek. A munkabeosztás is olyan, hogy tervezhető legyen a nap többi része. Ez régen nem feltétlenül volt jellemző. Ha, mondjuk, a rendező egy nem eléggé kidolgozott koncepcióval érkezett a próbára, és ott helyben találta ki, hogy mi legyen a következő lépés, akkor a színész ennek a kiszolgáltatottja volt.

Eszenyinél sokszor előfordult, hogy tovább próbáltunk, mint a próbaidő, és nem lehetett erre mit mondani, mert akkor kirúgással fenyegetőztek, és mindig azt lobogtatták meg, hogy sok más színész szívesen érkezne a te helyedre. A mai világban már nem elfogadott, hogy valaki agresszíven, és ennyire ellentmondást nem tűrően­ kommunikáljon. 

A művészeti élet sok szereplőjéről derült ki, hogy bár korszakalkotó az életműve, emberileg vagy erkölcsileg minimum megkérdőjelezhető az illető. Szerinted ketté lehet választani a művészeti produktumot az alkotótól?

Nehéz kérdés. Wagner például antiszemita volt, de közben meg zseniális zeneszerző. Gothár Péter is nagyszerű rendező, de elfogadhatatlan, ahogy a munkatársaival viselkedett. Itt a személyes érintettség a kérdés. Tehát hogy én mennyire tudok elvonatkoztatni attól, hogy Wagner gyűlölte a zsidókat, vagy hogy Gothár Péter úgy beszélt, ahogy beszélt.

Szerintem maga a létrehozott mű önmagában érvényes, függetlenül attól, hogy azt a világ legjobb vagy leggonoszabb embere csinálta.

Mihelyst megszületik a műalkotás, legyen az színházi előadás, szobor vagy regény, arról önmagában kell értékítéletet formálnunk. Egyébként meg azt gondolom, hogy azokat, akik összeférhetetlenek, és nem megfelelően viselkednek a közösségükkel, el kell távolítani, és akkor szegényebb lesz a világ a létre nem hozott műalkotásaikkal. De az a fontosabb szempont, hogy normális közegben tudjunk dolgozni.

Ezt a közeget alapítótársaiddal – Lovas Rozival, Horváth János Antallal és Molnár Áronnal – megteremtettétek magatoknak a Loupe-ban. Utánanéztem, a szó nagyítót jelent, és a célotok a színház eszközeivel felnagyítani fontos társadalmi kérdéseket.

Az előadásaink olyan témákat érintenek, mint például a családon belüli erőszak vagy a méhen belüli csecsemőhalál. Ezek annyira durva kérdések, hogy amikor olvassuk az előadás szövegét, már abba belehalunk. De a Loupe biztonságos közegében dolgoztuk fel ezeket, és szerintem a Lányok, fiúk és a Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá is fantasztikus előadás lett.

Egyértelműen van igény ezeknek a tabuknak a feldolgozására, az előadásaink kétharmadánál a nézők felállnak a tapsrendnél. Most még eggyel tovább léptünk a társadalmi kérdések kihangosításában, és a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvánnyal közösen elindítottunk egy plakátkampányt, amellyel azt szeretnénk megmutatni, milyen lenne, ha az utcákat megosztás és gyűlöletkeltés helyett emberi és emberséges üzenetek töltenék meg.

Budapesten és a megyeszékhelyeken olyan mondatokat teszünk ki, amelyeket olvasva elmosolyodhatunk, elgondolkodhatunk, vagy egyszerűen­ csak jobb lesz a hangulatunk. Ha a közéletben tapasztalható kommunikáció itthon más lenne, mint amit az elmúlt tizenöt évben tapasztaltunk, akkor nem biztos, hogy ennyire törődött, elgyötört és szorongó lenne a magyar társadalom, mint amilyen.

A mi kis falunk Gyurijaként Schmied Zoltánnal

Most iszonyatosan lent van az ingerküszöbe az embereknek, és nem is próbálják meg moderálni magukat, ez egy sima parkolásnál is érzékelhető. Ez azért van, mert ezeket a mintákat látjuk, legalábbis nekem ez az elképzelésem erről. Ahogyan a családban az a minta, amit a szüleinktől látunk, szerintem ez ugyanígy működik közösségileg is, hogy mit látunk azoktól, akiket tisztelünk, akikre felnézünk, akiket a hierarchiá­ban magunk fölött lévőknek gondolunk, hogy ők mit engednek meg maguknak. 

Miért döntöttél úgy, hogy beleállsz számodra fontos társadalmi kér­désekbe, és közéleti szerepet is vállalsz?

Mai fejjel visszanézve, amikor megszületett a kisfiam, az lehetett az a pont, ahol ösztönösen átváltott bennem valami. Vince most lesz ötéves, és közben megérkezett Bernát is, ő nemrég lett kettő. Úgy érzem, hogy akkor teszem a legjobbat a gyerekeimmel, ha harcolok azért, hogy valódi versenyhelyzet legyen abban az országban, ahol élünk.

Szeretném, ha objektív mérőeszközök mentén dőlne el, hogy ki teljesít a legjobban, hiszen akkor van értelme tanulni, és menni előre. Én attól féltem a legjobban a gyerekei­met, hogy ha egy lojalitásalapon szerveződő világban fognak élni, akkor nem lesz életcéljuk. A boldogság szempontjából kulcskérdésnek tartom, hogy az embernek legyenek meghatározott céljai.

Milyen apa vagy? ­Szoktál azon rágódni, hogyan csináld jól?

Leginkább az foglalkoztat, hol van az arany középút abban, hogy anyagi biztonságot akarunk teremteni, és próbáljuk megőrizni a szakmai identitásunkat, de közben elegendő időt szeretnénk szánni a gyerekeinkre is. Ebben érzem a legnagyobb nehézséget. Most inkább a biztonság megteremtése irányába billen a mérleg.

Ha most van lehetőség sokat dolgozni, akkor inkább most dolgozom sokat. Félek attól, hogy egyszer csak elfogy a lehetőség, és ettől nem biztos, hogy jól döntök. Persze vannak olyan munkák, amiket tényleg nem lehet kihagyni. Például nyáron leforgattam A mi kis falunkból kinőtt új sorozatot, aminek az én karakterem, Gyuri a főszereplője.

Nem tudom, mikor kerül adásba, most készülnek majd a promófotók, amihez még kell a bajusz, de utána visszaváltozom a régi önmagammá. Szóval sok a feladat, de közben meg azt érzem, hogy jól működik a családunk, megvannak a szerepkörök, a feladatok. De lehet, hogy ha ezt majd olvassa a feleségem, akkor lesznek kommentjei. Nyilván segíthetnék többször kipakolni a mosogatógépet.

Mikor van időd a családodra?

Általában havi huszonkét estét játszom, a hétköznapok elég sűrűek. Úgyhogy ki vannak jelölve „kényszerpihenő” időszakok, amikor szünetet tartok a munkában, és csak a családdal vagyok. Most már három ilyen van egy évben: decemberben, áprilisban és nyáron. 

Ilyenkor nem nézel e-maileket, nem veszed fel a telefont?

Valószínűleg lesz egy új számom vagy egy „butatelefonom”, hogy ezekre az időszakokra kikapcsoljam magam, mert annyi munkafolyamatba vagyok bevonva, hogy hiába utazom el, minden napra jut valami, amivel foglalkoznom kell.

A feleségeddel tudtok érdemi időt kettesben tölteni?

Pont ma reggel említette, hogy jön anyósom, úgyhogy elmehetünk moziba délután vagy este, rávágtam, hogy persze, menjünk, de aztán mondta, hogy csak viccel, mert mosnia kell.

De hát a gép mos magától, nem?

Igen, csak felújítás van nálunk, holnap lekapcsolják a mosógépet, és onnantól nem fogunk tudni mosni egy ideig. De szerintem ráveszem Teklát, hogy mégis inkább moziba menjünk.

Ha már mozi, november végén mutatják be az új filmedet, egy ­romantikus komédiát. A film címe Szenvedélyes nők, te pedig egy szenvedélyes fickót játszol benne. Mesélsz erről a karakterről?

Már az is nagy meglepetés volt, hogy egyáltalán én kaptam a szerepet. Miki egy valaha jobb napokat látott, magát zenei ikonnak gondoló, de az áhított sikert soha el nem érő alternatív zenész, aki egyébként egy nagy szexuális étvágyú, domináns férfi. Jeleztem a castingon Herendi Gábor rendezőnek, hogy nem tudok se énekelni, se gitározni, de ő valamiért mégis engem választott.

Egyébként fontos, hogy egy színész tudjon énekelni?

Annak idején azt állították, hogy ének- és tánctudás nélkül nincsen színész. Szerintem én vagyok rá a példa, hogy van. Amikor táncolok, a környezetem általában mosolyog. Vagy hahotázik. Nagyon rossz­ a ritmusérzékem és a hallásom. Csányi Sanyi nagy nehezen, négy év alatt megtanította, hogy hol vannak az egyek, sokat jártunk együtt roma koncertekre, ott mutogatta.

Tanultam gitározni és zongorázni, és tizenhat évig jártam énektanárhoz is. Mindezzel annyira jutottam, hogy most már vissza tudok énekelni egy hangot. Szerencsére már fejlett annyira a technika, hogy oda tudja húzni a hangomat, ahová kell, és a gitározásom is élethűnek néz ki. Ilyen tekintetben ez nem a hozzám legközelebb álló szerep, másrészről viszont talán ez a legszórakoztatóbb karakter az egész filmben, és izgalmasnak találtam, hogyan lehet ezt a kisiklott, igénytelen figurát humorral eljátszani.   

Kapcsolódó: A színpad nem futópálya – Csányi Sándor és Lengyel Tamás

Fotó: Random Shooting Day 264 / Wlcsek András, Sajtóklub / Rtlklub, Loupe Színházi Társulás