Először jár Budapesten?

Igen. Tegnap a Lengyel Intézet szervezett nekem egy csodás városnézést, gyönyörű a fővárosuk! Természetesen sokat hallottam már Budapestről és Magyarországról, hiszen dédanyám második férje, Raoul Kuffner az Osztrák–Magyar Monarchiából származott, volt egy kastélyszerű otthonuk Diószegen. Tamara szerette a magyar konyhát, és sokszor főzött hagyományos magyar ételeket. Abból az időből, amikor New Yorkban élt Kuffnerrel, fennmaradt egy újságcikk, amely az általa rendezett partikról tudósít, receptekkel. Bár a konyhában volt személyzete, ő maga is besegített. Megtervezte a menüt, lengyel és magyar ételeket készített az amerikai vendégeknek, akiknek ez a hatvanas években általában teljes újdonság volt.

Meséljen még a dédnagymamájáról! Találkozott vele személyesen?

Igen, többször is. Kilencéves koromban hunyt el. Élete utolsó hét évében Mexikóban élt, Cuernavacában, „az örök tavasz városában”. Kizette, Tamara egyetlen lánya, az én nagymamám, Texasban ment hozzá a nagyapámhoz, és sok texasi ember járt nyaralni Cuernavacába. Kialakult ott egy európai emigránsokból, művészekből és királyi leszármazottakból álló közösség. Tamara egyik legjobb barátnője például Mária José volt, az utolsó olasz királyné. Amikor meglátogattuk a dédnagymamámat, az egy huszonöt órás út volt, mivel Buenos Airesből utaztunk Mexikóba. Én ugyanis Argentínában nőttem fel, apám onnan származott. Ötéves voltam, amikor először találkoztam Tamarával. Emlékszem, olyan volt, mintha egy királynőnek mutattak volna be. Már a hetvenes évei közepén járt, de a jelenléte hihetetlenül erőteljes volt. Még kislányként is éreztem az energiáját. Mindig hosszú tunikákat viselt, hatalmas kalapokkal.

Még otthon is?

Persze! Soha nem mutatkozott volna, mondjuk, hálóingben, vagy kiengedett hajjal. Sokféle színben voltak tunikái, állatmintás is akadt közöttük. És neki voltak a legnagyobb ékszerei, amelyeket valaha láttam, arany nyakláncok, karkötők és gyémántok. Szóval ilyen volt ő otthon, természetesen tökéletes sminkkel. Neki voltak a legszebb tengerkék szemei, vastag fekete szemceruzával emelte ki őket, hozzá piros rúzs és francia parfüm. Rekedtes hangja volt, mert egész életében dohányzott. Emlékszem, ahogy így szólt jellegzetes hangján: „Szólítsatok chérie-nek.” (Franciául kedves, drága – a szerk.) Nem volt ő mama vagy babcia, ami lengyelül a nagymama. Mindannyian chérie-nek hívtuk, én, az anyám és a nagymamám, a három generáció. Ő pedig úgy mutatott be minket, hogy „a lányok”. Nem mondta, hogy unokák vagy dédunokák. Mi voltunk a lányok, és ő volt chérie.

Akkoriban még festett?

A halála napjáig festett. Art deco stílusú képei a leghíresebbek, de élete későbbi szakaszában absztraktokat is készített, a puha ecsetet pedig lapos festőkésre cserélte. Több, a húszas és harmincas években készült képét megfestette új stílusban is. Glamúros portréiról vált híressé, de voltak sötétebb témájú festményei is. Ilyen például a Menekülés, amely egy nőt ábrázol egy kisbabával. Nem tudjuk, hogy a baba él-e, vagy halott, a háttérben látható a lerombolt város, és tapintható a kétségbeesés. Hasonló hangulatú A menekültek című képe is. Saját tapasztalataiból festett. Csodálatos élete volt, azonban, sok más európaihoz hasonlóan, ő is túlélt forradalmakat és háborúkat. Szentpéterváron, tizenkilenc évesen érte az 1917-es orosz forradalom. Családja és barátai egyik napról a másikra mindent elvesztettek. Párizsba költözött, ahol korának legkeresettebb portréfestője lett. Aztán Párizst is el kellett hagynia, még a náci megszállás előtt. Mindig is tudtuk, hogy apai ágon zsidó volt, de csak nemrég derült ki számunkra, hogy anyai ágon is. Második férje, a diószegi báró is zsidó származású volt. Az Egyesült Államokba emigráltak, Tamara másodszorra is elveszített mindent. Megszakadt a szíve. A második világháború után pedig nehéz volt visszatérnie korábbi témáihoz, nem tudott többé csillogó és boldog embereket festeni. Viszont csodálatos csendéleteket alkotott.

Általában szabad szellemű életmódját, férfiakkal és nőkkel folytatott szenvedélyes viszonyait emelik ki, valamint hogy mindig azt tette, amit akart. De fontos látni azt is, hogy úttörő volt az önreklámozás és a személyes márkaépítés terén egy olyan korszakban, amikor ezek a fogalmak még nem is léteztek.

Valóban megelőzte a korát. Tisztában volt vele, hogy az, ahogyan a világnak mutatja magát, segíthet neki eladni a festményeit. És ez volt a végső célja. Művész volt, de túl kellett élnie. Lánya, Kizette – a nagymamám – úgy fogalmazott, hogy hihetetlenül ki volt éhezve az életre, a sikerre. Tamara egyszer elmesélt nekem egy történetet, és ez jól szemlélteti, hogy milyen ember volt. Mexikóban vagyunk, a levendulaszínű ágyában fekszem. Akkoriban az egész házat levendulalilára és fehérre festette. Minden ebben a két színben pompázott a faltól az ágytakaróig. Szóval fekszem az ágyban, ő pedig fest. Aztán így szól: „Tudod, Marisa, amikor el kellett hagynunk Szentpétervárt, mindent elvesztettünk. Megérkeztünk Párizsba, és semmink sem volt. Ezért elhatároztam, hogy dolgozni fogok, és a legkeresettebb portréfestő leszek. Éjjel-nappal dolgozni fogok, és minden egyes eladott festmény után veszek magamnak egy gyémánt karkötőt, amíg az egész karom tele nem lesz karkötővel, a csuklómtól a könyökömig.” Nem szokványos esti mese egy ötévesnek, ugye? Meg akarta tanítani nekem, hogy keményen dolgozzak meg azért, amit el akarok érni. A gyémánt karkötők a sikerét jelezték, de később megértettem, hogy egyben az újrakezdés biztosítékai is voltak, ha szükség lenne rá. A karkötőket bárhová magával vihette, és eladhatta őket, ahogy a családi ékszereket is eladta, amikor új életet kellett kezdenie ­Pá­rizsban.