Marina Abramović „sötét helyről, a háború utáni Jugoszláviából” származik, 1946-ban született Belgrádban. Apja tizenhét gyerekes családban nőtt fel, és katonaként szolgált, anyjáék jómódúak voltak, de Abramović szerint a szülei közötti szimmetriát csak az ő születése törhette meg, legalábbis ezzel magyarázza, hogy az anyja folyamatosan büntette. (A másik elmélete, hogy katonát akartak belőle faragni.) „A művészet viszont szent volt anyám számára – írja. – Spártaian éltünk. Ám amikor hétévesen festegetni kezdtem, berendezte nekem az egyik szobát stúdiónak.”

Abramović sanyarú kamaszkorról mesél. Szülei folyamatosan marták egymást, ő pedig az iskola legcsúnyább lányának érezte magát, anyja hallani sem akart arról, hogy szép ruhákra költsön. Marinát zavarta a nagy orra, úgy gondolta, ha az övé is olyan lenne, mint Brigitte Bardot-é, minden problémája megszűnne. Azt találta ki, hogy ha sikerül betörnie az orrát, az orvos néhány mozdulattal széppé varázsolja majd. A műtét nem jött össze, az anyja viszont felpofozta.

TIZENKÉT REPÜLŐ

Marinának még huszonöt évesen is haza kellett érnie este tízre, amikor pedig összeházasodott egy művésszel, a férjének titokban kellett besurrannia éjszakánként, mert ki volt tiltva a lakásból. Aztán „önvédelemből” cipőpasztával kente be a szobája falait, az egész helyiség fekete volt. „A tervem tökéletesen bevált. Anyám benyitott, sikított egyet, és soha többé nem lépett be a szobámba.”

Abramović festő lett. Egyszer a fűben feküdt, és az eget bámulta, amikor tizenkét vadászgép elrepült felette. Lenyűgözte, hogyan tűnik el a kondenzcsík. „Miért pont a festészet? – villant be neki a kérdés. – Miért korlátozzam magam két dimenzióra, ha a művészethez bármit felhasználhatok? A tüzet, a vizet, a szemetet, az emberi testet? Bármit! Rádöbbentem, hogy a művészet szabadság.” A belgrádi légvédelmi központtól tizenkét repülőt kért, hogy azokkal „rajzolhasson” az égre. Felhívták az apját, hogy Marina nincs tisztában a költségekkel. Az egyik galériát a „Gyere, moss velem!” performansz ötletével kereste meg, úgy képzelte, ha kimossa és kivasalja a látogatók ruháit, azzal a vendégek szó szerint és képletesen is megtisztulnak. Elutasították.

A nagy áttörést az a performansz hozta el 1973-ban, amelyben kipakolt maga elé tíz kést. A bal kezét egy hófehér papírra tette, majd az egyik késsel villámgyorsan „ide-oda kopogott” az ujjai között. Ha megvágta magát, kést cserélt. „A nézők halálos csendben bámultak – írja. – Úgy éreztem, mintha elektromosság futna rajtam végig, eggyé váltunk a közönséggel, megszűnt a félelem, nem érdekelt a fájdalom. Megrészegültem az energiától. Tudtam, hogy megtaláltam a médiumomat. Ezt az érzést kell keresnem újra és újra.”

1975-ös olaszországi produkciójában kalapácsot, tollat, villát, parfümöt, rózsát, ollót, rúzst, pisztolyt, hetvenkét különböző tárgyat rakott az asztalra, és a közönségre bízta magát, hat órán keresztül azt tehettek vele, amit akartak, mozdulatlanul tűrte. „Az első három órában nem sok minden történt, szégyellősen viselkedtek. Rózsát tettek a kezembe, valaki megcsókolt. Aztán felgyorsultak az események. Érdekes, hogy legtöbbször a nők mondták a férfiaknak, mit csináljanak velem.” A nézők egyre merészebbek és durvábbak lettek. Levágták róla az ingét, összefirkálták, bökdösték, leöntötték. „Amikor a performansz véget ért, különös dolog történt: akik addig ott maradtak, félni kezdtek tőlem – írja. – Ahogy elindultam feléjük, kirohantak a galériából. Másnap rengetegen üzentek, hogy rettentően sajnálják, nem értik, mi ütött beléjük.”

ELSŐ EMBEREK A BOLYGÓN

A német művésszel, Ulayjal Amszterdamban szerettek egymásba. Már több közös performanszon is túl voltak – az egyikben például meztelenül futottak egymásnak újra és újra –, mire Abramovic´ Belgrádban lakó férje megtudta, hogy a házasságuknak befellegzett. A művésznőt egyébként sokszor vádolták exhibicionizmussal, ő a meztelenséget azzal igazolta, hogy a lehető legkevesebb eszközzel kíván a nézőkre hatni.

A fiatalok éltek Hollandiában, öt évig lakókocsival járták Európát, és újabb produkciókat adtak elő. Az egyik galéria szűk ajtajában például beálltak egymással szemben meztelenül úgy, hogy a nézők csak közöttük haladhattak át a kiállításhoz, és választaniuk kellett, melyikükkel fordulnak szembe.

Hosszú szervezés után az ausztrál őslakosoknál, az aboriginal törzsnél fél évig lakhattak. Ott a férfiak és a nők csak teliholdkor találkoznak. Abramovic´ a többi nővel reggelente a homokba rajzolta az álmait. „A hőmérséklet negyven- negyvenöt fok. A csillagos ég alatt alszunk. Olyan, mintha mi lennénk az első emberek a bolygón – jegyezte fel naplójába Marina. Később ezt írja: – Mit tanultunk a sivatagban élő emberektől? Ne mozogj, ne egyél, ne beszélj.”

A következő performanszukban tizenhat napig, naponta nyolc órán keresztül – szünet nélkül! – egymással szemben ültek mozdulatlanul, és farkasszemet néztek. Szenvedtek a fájdalomtól és a monotonitástól, Marina néhány nap után már Ulay auráját látta. A férfi rosszabbul tűrte, a tizennegyedik napon el is hagyta a termet. Marina hallani sem akart arról, hogy lazítsanak a saját szabályaikon, pedig a férfit már az orvos is lebeszélte a folytatásról. Végül teljesítették a kihívást, de a kapcsolatuk megromlott. A végső szakításhoz az vezetett, hogy Ulay gyermeket akart, a nő viszont úgy érezte, az anyaság a művészete végét jelentené.

A KÍNAI MENET

Ulayjal az ausztrál sivatagban még arról álmodoztak, hogy egyszer elindulnak a kínai nagy fal két végéből, félúton találkoznak, és ott összeházasodnak. Mire 1988-ban megvalósították az utat, már azért gyalogoltak három hónapig a romokon, hogy középen szimbolikusan is szakítsanak, és mindenki egyedül folytassa az útját. Mivel a kínai kormány nem akarta, hogy külföldiek tegyék meg először a távot, évekig halogatta az engedélyt – a művészeknek meg kellett várniuk, amíg egy kínai fiatalember végiggyalogol a falon.

A magányos séta helyett Abramovic´ katonák társaságában töltötte az utat, tolmácsnak pedig egy morcos fiatalembert kapott. „Láttam azt a Kínát, amit senki nem akart látni” – írja. Esténként a fal melletti falvakban szálltak meg. Az egyik közösségnél az volt a szokás, hogy a nők tízen-tizenketten együtt pisiltek kézen fogva. Hogy legalább a hajnali „kört” megússza, Abramovic´ hajnalban kelt, akkor meg egy üvöltöző férfi kergette meg: nem látott még külföldit, azt hitte, támadnak a japánok.

Marina arra számított, hogy majd egymással szemben gyalogolnak Ulayjal, ám a férfinek megtetszett egy őrbódé, gondolta, jól mutat majd a fotókon, ezért letáborozott, és ott várta Abramovic´ot. Zavartan, feszengve fogtak kezet. Addigra Ulay már teherbe ejtette a tolmácsnőjét.

SÍRTAK A NÉZŐK

Marina 2010-ben egy New York-i múzeumban három hónapon keresztül fogadta az érdeklődőket, napi nyolc órát ült egy székben, a soron következő látogató pedig leülhetett elé, és addig nézhetett farkasszemet a művésszel, ameddig akart. Volt, aki huszonegyszer élt a lehetőséggel. Sokan sírtak, Abramovic´ szerint azért, mert a hosszú mozdulatlanságban a saját fájdalmaikkal találkoztak. Leült vele szembe Ulay is, a közönség tapsolt. Valóban teátrális jelenet volt, ám Abramovic´ naplójából kiderül, hogy a férfit – akivel addigra rendeződött a viszonya – ő maga hívta el.

Ez a performansz hozta el Marinának a világhírt, olyan sztárok keresték a társaságát, mint Lady Gaga. Szoros barátságot ápolt Susan Sontaggal. Az írónő halála után Abramovic ´ gyorsan lediktálta az ügyvédjének, őt hogyan temessék majd el. „Az lesz az utolsó performanszom” – magyarázza a könyvében. Az első kérése az, hogy három városban, Belgrádban, Amszterdamban és New Yorkban is legyen sírhelye, de senki ne tudja, valójában hol nyugszik. A második az, hogy mindenki élénkzöld és piros ruhát viseljen. A harmadik pedig, hogy elevenítsék majd fel az összes viccét, „a jót, a rosszat és a szörnyűt” is, amit valaha mondott.

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2018/37. lapszámában jelent meg. 

Fotó: Europress