A Harangozó Gyula-díjas művész a kétezres évek eleje óta szereplője és alakítója a hazai táncéletnek, stúdiószínházi produkcióktól nagyszabású operákon, ismert musicaleken át az operett műfajáig számtalan előadásban használta újszerű módon a tánc formanyelvét.
Tizenötödik évfordulóját ünnepelte a közelmúltban a Duda Éva Társulat. A kultúra hazai, sokszor kiszámíthatatlan körülményei közepette ez kifejezetten hosszú időnek számít. Hogyan formálódott a társulat?
Mindenféle szempontból óriási fejlődésen mentünk keresztül. Eleinte egyetlen munkatársammal működtettük a csapatot, mára már nemcsak hogy fix társulatunk van elképesztő táncosokkal, de a háttérstábunk is majdnem akkora, mint a színpadon állóké. Felsorolni is nehéz lenne, hogy az elmúlt években hány nagyszerű művésszel, zenészekkel, írókkal, látvány- és fénytervezőkkel dolgoztunk együtt, és nap mint nap rácsodálkozom arra is, mekkora közönséghez jutunk el a produkcióinkkal. A korai időszakban száz-százötven fős stúdiószínházakban szerepeltünk, és leginkább csak a fővárosban; nagyjából ezerötszázan láttak bennünket évente. Ma jóval nagyobb helyszíneken lépünk fel, és évente közel tizenötezer nézőnk van itthon és külföldön, nemsokára pedig egy óriási stadiont készülünk megtölteni.
Az, ahogy a táncról gondolkodsz, hogyan alakult át mindeközben?
Kísérletező és kíváncsi alkotó vagyok, a progresszív irányzatok felől indultam, mára viszont legalább ennyire fontos lett számomra, hogy az emberekkel megszerettessem a táncművészetet. Ez egyfajta missziómmá is vált az elmúlt években. Lényegesnek tartom, hogy minden produkciónk a magas színvonal mellett érthető, követhető és befogadható legyen. Most legfőképp az mozgat, hogy aki eljön az előadásunkra – akár úgy, hogy még sosem látott táncszínházat –, az élmény hatására nyisson a műfaj irányába. Jó ideje arra törekszem, hogy az esztétika mellett egyszerre legyen mélységük, tartalmuk és gondolatiságuk az előadásoknak, de ne érezze magát elveszettnek a néző, vagy ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy nem érti, mi folyik a színpadon, mert az túl elvont. Alkotóként fontos, hogy vezessem a néző figyelmét, hogy csodálkozzon rá különleges képekre és pillanatokra, közben pedig értse azt, amiben benne van, és az hatással legyen rá. Az előadás során kapcsoljon ki, de kapcsolja be közben a lelkét.
A tánc ehhez tökéletes médiumnak tűnik…
Így van. Ez egy olyan formanyelv, amit nem a verbalitáson keresztül, nem az értelmünkkel közelítünk meg, hanem ahogy a zenét is: sokkal érzékibb módon. Még akkor is, ha a mi esetünkben szinte mindig van történetvezetés, de két, egymás mellett ülő néző sem pontosan ugyanazzal az élménnyel gazdagodik a végén. Mert azt, amit lát és befogad, erősen befolyásolja a saját érzelmi világa is, hogy egyéni érzékenysége révén hogyan tud a műhöz kapcsolódni. Így van ez a Frida Kahlóról készült előadásunk, a Bábel és a Ramazuri című produkcióink esetében is.
Közönségcsalogató projektre készülsz most is: a Hairt viszed színpadra. Koncertshow-ként, ahogy mondjátok. Mi is az?
Nagyon régóta kacérkodom ezzel a művel, mert fantasztikus a zenéje, csodálatos a témája, rengeteg rétege van, és jó ideje töprengek azon is, hogyan vihetnénk színpadra úgy, hogy a nyelvi dilemma ne merüljön fel. Ezek a dalok ugyanis annyira ütősek angolul, hogy magyarul – hiába lehet remek a fordítás – nem hangzanak annyira jól. És mivel az megint csak disszonáns lenne, ha a jelenetek magyarul mennének, majd a dalok angolul csendülnének fel, hogy elkezdtem egy harmadik megoldáson gondolkodni. Rájöttem, hogy számomra ennek a korszakalkotó filmnek a zenéje és a dalokban megjelenített kulcsfontosságú témák izgalmasak elsősorban. Innen jött az ötlet, hogy mi lenne, ha nem musical készülne, és nem is színházban mutatnánk be, hanem egy óriási helyszínen, koncertshow változatban, ami ráadásul itthon még nem volt. Mivel nekem a legfőbb formanyelvem a tánc és a zene, azt gondoltam, hogy veszem a bátorságot, és csinálok egy olyan verziót, amelynek a középpontjában a zeneiség és a látvány áll.
Mi teszi aktuálissá a Hairt 2025-ben? Mégiscsak egy több mint ötvenéves, ráadásul amerikai sztoriról van szó…
Ma is nagyon aktuális arról beszélni, mi a szabadság, mennyi jogunk és lehetőségünk van beleszólni sorsunk alakulásába, akár abba, hogy háború lesz-e a fejünk felett, vagy sem. Látható, hogy miközben tömegek halnak meg ma is az országukért, a vallásukért vagy az identitásukért, a végén mégis a nagyhatalmak döntenek a sorsukról. De a Hair ennél is többről szól, szinte örök kérdéseket vet fel, magában foglalva a szexuális szabadság, az identitás, a barátság és a szerelem témáit is.
Ha Hair, itthon szerintem mindenkinek a hetvenes évek végén született filmverzió jut eszébe. Nemcsak a dalokat fújjuk kívülről, de felvonul lelki szemeink előtt a Forman-film teljes szereplőgárdája is. Mennyire kockázatos egy ennyire ikonikus alkotáshoz új irányból hozzányúlni? Mennyire szeretnétek megidézni a filmet?
A történetet nem meséljük el, de az életérzést, hangulatot, atmoszférát tökéletesen vissza fogja adni az este. Korhű ruhákban énekelnek és táncolnak a szereplők, akik szerintem egyszerűen telitalálatok a dalokhoz. A néző reményeink szerint pillanatok alatt belefeledkezik majd ebbe a hippihangulatba. Ahogy a film is tele van izgalmas koreográfiákkal, ez az élmény itt sem marad el. És abban is biztos vagyok, hogy a szereplők lelkesedése is teljes mértékben át fog jönni. Túlzás nélkül lázba jött mindenki, akit csak megkerestünk egy-egy dal kapcsán. Olyan előadókat láthatunk majd, mint Sena, Bereczki Zoli, Falusi Mariann, Vitáris Iván, Schoblocher Barbi, Fekete Giorgio a Carson Comából, valamint Veréb Tomi, Márkus Luca, Szaszák Zsolt, Ferenczi Gyuri, Urbányi Zóra, Ekanem Bálint és Ferenczi Bora – egytől egyig nagyszerű művészek. Az élő zenekari kíséretet pedig a Subtones játssza, Subicz Gábor zenei vezetésével.
