Amíg vártam rád az egyetem aulájában, örömmel nézegettem a sok fiatalt, és azon tűnődtem, vajon ­igaz-e, hogy válságban vannak a társadalomtudo­mányok. Olyan szomorú lennék.

Pontos statisztikákat nem tudok mondani, de azt gondolom, hogy mindenben lehet jónak lenni. Versenyelőnye nem attól lesz valakinek, hogy mechatronikával foglalkozik, aneszteziológus lesz, vagy bölcsész, hanem attól, hogy szereti azt, amit csinál, és beleteszi a sokat emlegetett és cáfolt tízezer órát. Nagyon fontos, hogy élvezze, és legyen jártas egy adott témában, hiszen ettől lesz sikerélménye, ettől tudja egyfajta kiteljesedésnek megélni a munkáját. Mert a ChatGPT sok mindent tud, de még nem igazán képes két ismeret között új ­összefüggést találni. 

Veszélynek vagy áldásnak tartod a mesterséges intelligenciát?

Nem tartanám veszélynek, ha a jogrendszer és etika szabályozná. Az ember méltósága érinthetetlen – ha ezt mindenki betartaná, akkor nem lenne baj. Az riaszt meg, hogy a témához nálam jobban értő – informatikában, adatelemzésben, analízisben, statisztikában, gépi tanulásban jártas – kollégáim aggódnak, azt mondják, hogy megjósolhatatlan a fejlődés. A mesterséges intelligencia még nem tud például kreatívan alkotni, de ebben az a hangsúlyos, hogy még. Egyelőre nem tudjuk, mi fog történni, de a mesterséges intelligenciával messzebb juthatunk a társadalmi folyamatok megismerésében és megértésében is, mint nélküle. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a ChatGPT nehezen tudná létrehozni az emberi viszonyok olyan komplexitását, amit a Don ­Quijotéban, a Faustban vagy egy Shakespeare-drámában tapasztalhatunk.

Kérdés, hogy az a korosztály, amelyik TikTok-videókon nő fel, igényelni fogja-e a Faustot. A kisebb fiam három éve érettségizett, kétszázan végeztek az évfolyamán, és senki nem ment tanárnak, a többség jogi, orvosi, gazdasági pályákat választott.

A Will Robots Take My Job? (elveszik a robotok a munkámat?) oldalon ellenőrizhetjük, hogy a technológiai fejlődés mennyire veszélyeztet egy-egy szakmát, és eszerint a könyvelőt jobban, a tanárt kevésbé. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy érték lesz a személyesség, amihez a bölcsészek nagyon ­értenek, a technológia viszont nem tudja produkálni. De tényleg csak arról van szó, hogy mindenben lehetünk jók, ha komolyan vesszük.

Mindig örömmel olvasom a Facebookon, amikor megosztod a tanítványaid szakdolgozati témáit. Ilyet másoknál nem látok.

Azért teszem, mert nem szoktak bekerülni a tudományos vérkeringésbe a szakdolgozatok, miközben érdekesek, alaposak. Például látjuk, hogy mennyire megváltozott a kutyatartáshoz való hozzáállás az elmúlt öt évben Magyarországon és világszerte. Erről szól az első szakdolgozat, amit megosztottam: a kutyáról mint társállatról, arról, hogyan hat az emberi kapcsolatokra. A hallgató azt vizsgálta, miképp változik két ember viszonya – akár a párkapcsolatban, akár a szülő-gyerek relációban – a kutya miatt.

Az is nagyon izgalmasnak tűnik, aminek az a címe, hogy Az vagy, akivel eszel?

A szerző a saját generációja szemszögéből néz rá a vasárnapi ebédre, ahol az ember sokféleképpen van jelen; amikor kapja, amikor adja, aztán amikor újra kapja, és akkor úgy érezheti, hogy nincs már szerepe, de azért így is jó. Viszont a fiatalabb generáció nem biztos, hogy egyáltalán fel akar kelni déli tizenkettőre. Ha már három generációról van szó, akkor ott őrlődik középen az X generációs, aki minden idők leghosszabb hídjának közepén áll. Egy mai negyvenes-ötvenes sokkal távolabb van a szüleitől az életmód tekintetében, mint amennyire ők voltak a saját szüleiktől, és sokkal távolabb állnak tőle a gyerekei is, gondoljunk a technológiára vagy a társadalmi változásokra. Középen áll, és neki kell elmagyaráznia a nagyszülőknek, hogy ma miért nem lesz egyáltalán hús az asztalon, és figyelmeztetnie a gyereket, hogy ne vágjon arcokat, ha a nagypapa ezredszer is a vérnyomáscsökkentőről beszél.

Anyámnak mondhatta a nagyanyám, hogy neked könnyebb, mert nem a kútról hozod a vizet, és tanulhatsz. Anyám pedig mondhatta nekem, hogy mennyivel jobb az élet az eldobható pelenkával, és hogy lehet utazni. De én mit mondjak, amikor úgy érzem, a gyere­keim­nek sokkal bizonytalanabb a jövője, mint nekem volt?

A generációk sorában a 20. században kezdődött el egy olyasfajta ugrás az életszínvonalban, amit a gyerekeink nem fognak tudni folytatni. Szerencsére nagyon jó trendekkel felelnek erre; vegyük például a közösségi autómegosztást. Nem vesz autót, mert értelmetlennek tartja a fenntartását, és nem is tudná kigazdálkodni, viszont van jogosítványa, és amikor kell, kölcsönöz egy kocsit. A mai generációknak ráadásul a gyorsan változó döntési stratégiákkal is lépést kell tartaniuk. Több döntéssel szembesülünk, mint az elődeink, mert egyre komplexebb világban élünk, amihez túlzott választék társul. Például ha a párkapcsolatot nézzük, a Tinderen végtelennek tűnik a lehetséges jelöltek száma; régen a fonóban szóba jöhetett három, és azok közül is a szülők választottak. Az eleink megkímélték a gyerekeiket az olyan döntésektől, mint a párválasztás és pályaválasztás. Papa csizmadia volt, akkor te is az leszel, és azt is elboronáljuk, hogy kivel éld le az életedet. Ma azért nehéz elköteleződni, mert túl sok minden mellett lehet ezt megtenni, és ha választ egyet az ember, akkor azt gondolja, hogy a többiről lemarad.

Tíz évvel ezelőtt a lapunk végzett egy kutatást a nők helyzetéről, és az eredményeket elemezve a nők teljes körű leterheltségére hívtad fel a figyelmünket. Ez változott azóta?

Szerinted? Sokfelől nézhetjük a dolgot, például a nagyanyánknak főleg anyának, földművesnek és feleségnek kellett lennie, a mai asszonyoknak azonban már gyakran olyan bombanőnek is, aki a konyhában tűsarkú piros cipőben főz, mert az a szexi. Az viszont biztos, hogy a fia­talabb férfiak hozzáállása jelentősen megváltozott. Sok fia­tal párt látok, akik közösen tartják egyensúlyban a kapcsolatot. Ez fontos kifejezés, mert hol az egyiknek kell odatennie magát jobban, hol a másiknak. A szervezeti kutatásaim során is egyre több helyen hangzik el, hogy XY azért nincs itt, mert otthon van a kisbabával, vagyis a kispapaság egy szabad szemmel is látható jelenség.