„Azt mondják, nekem van a legjobb közönségem” – Interjú Hadházi Lászlóval

Hadházi László a magyar stand-upos csapat doyenje, rangidős tagja. A debreceni humoristával két fellépés között beszélgettünk.

Hatvan ide vagy oda, Hadházi nem úgy jön le az Erzsébetligeti Színház színpadáról, mint egy megfáradt figura. Semmi csoszogás, semmi lassulás. Kis vállfájdalom legfeljebb – de ennyi férjen már bele! És alighogy elhallgat a nevetés és a vastaps, szűk egy órán belül mehet fel újra, hiszen itt ma duplázik: rengetegen kíváncsiak rá.

Fitten jöttél le a színpadról. Mintha a másfél órányi koncentráció nem is fárasztana le.

Nem csinál ki, hiszen végig erre készülök. Edzésben vagyok, és van tartalékom. Most már kicsit leengedtem, a szívem is megnyugszik, de mindig tartalékolok energiát. Én is csodálkozom rajta, hogy ezt a sok butaságot újra és újra el kell mondanom, de a színpadon minden más. Ott nincs allergia, elmúlik a betegség. Ott nem lehet megállni.

Két hete, amikor láttam a műsort, szintén beteg voltál.

Nem voltam valami fényesen. Harminckilenc fokos lázzal álltam színpadra. Így jött ki a lépés: három nap alatt öt fellépés, esténként kettő. De hát ez a munkám. Nem kell belehalni – de bele lehet.

Amikor színpadra lépsz, van valami sajátos rituáléd? Vagy csak felmész, és kész?

Nincs semmi hókuszpókusz, nem nyílik meg misztikus időkapu. És nem is nagyon készülök elő. Belevágok – és sokszor nem is ott kezdem, ahogy megírtam, ahogy elvileg kéne. Lazán kezelem a műsort, ami mindig változik kicsit. Persze van egy alap, de néha az egész magától visz engem is. Attól is függ, kik ülnek a nézőtéren. Vannak az elején puhatolózó mondatok, amelyekből kiderül, merre vigyem a mondókámat. De végül is ez az én műsorom: azt csinálok, amit akarok.

Januárban tizenháromezren váltottak jegyet a születésnapi gigaműsorodra. Most „csak” ezren lehetnek…

Az az elméletem, hogy minél kevesebben vannak, ­annál jobban kell csinálni. 

 

Kiszúrod, ha valaki nem szórakozik jól? Van, aki lefagy tőle. 

Lehet, nem azért nem nevet, mert nem tetszik neki, hanem csak egyszerűen ilyen a habitusa. Nem szabad ezen rágódni. Persze ha jól szórakozik a közönség, az sokat számít. A tegnapi nap például eljöttek megnézni a lányaim, és mondták, hogy amint belépek a színpadra, a közönség elkezd izegni-mozogni, mert tudják, hogy jó lesz. És én azt akarom, hogy azt mondják:
„Ez a csávó odatette magát.”

A tizenháromezres tömeg azért megérintett? Mégiscsak miattad jött össze annyi ember, mint egy rockkoncertre!

Arra nem lehetett felkészülni. Az olyan volt, mint amikor kilőnek egy űrhajót, én meg rajta vagyok. Nem az előző három nap energiáját használtam fel, hanem egy sokkal hosszabb előkészületi folyamatét. Nem volt könnyű: próbáltam fejben összerakni a műsort, de egyszerűen nem tudtam vele foglalkozni. Összetett volt, vendégekkel, bejátszásokkal, és még zenéltünk is. 

 

Mennyire reccsen meg az ember hatvanévesen? Én úgy gondolom, negyvennél még megijed, ötvennél talán még jobban, de hatvannál már legyint, és megy tovább.

Hát, harmincnál nagyon megijedtem. Akkoriban a harmincas valaki már bajuszos, autóstáskás, hörcsögképű, digócipős, elhízott öregembert jelentett számomra. Aztán negyvenig semmi gond nem volt, ötvennél meg már mindegy is tényleg… Szerencsére a barátaim is velem öregszenek. Van egy biciklis, meg egy zenekari bandám is. Ők az én korosztályom, és minden hónapban elmegyünk vacsorázni, ha nincs bringás szezon. Ha pedig szezon van, akkor annyit biciklizünk, amennyit csak lehet. Kiröhögjük egymást, vén majmok vagyunk – de tekerünk. A szociális-baráti háló nagyon fontos, és megtart. A bandánkban van egy srác, aki még csak harmincéves. Ő azért csatlakozott hozzánk, mert öregen is úgy akar élni, mint mi – bandázni, hülyéskedni.

Hogyhogy hatvan körül lett csak rockzenekarod?

Igazából tavaly februárban lettem hatvanéves, és akkor találtuk ki egy barátommal, hogy miért ne csinálnánk egy Hadházi 60 Hatvanban nevű bulit. Így is lett, és ott volt egy dupla előadás, amiben több zene is előkerült. Két napig tartott a buli, olyanok voltunk, mint a Beatles. Polgár Odett énekelt, Wahorn András szaxofonozott… A Dumaszínház segített a szervezésben, és ők is javasolták, hogy maradjon együtt a zenekar. Így jött létre a Pardon Brando. Zenélni egyébként nagyon jó dolog. A humorista pályafutásomat is úgy kezdtem, hogy egy sráccal csináltunk zenés paródiákat, még a nyolcvanas években. A zene biztos kapaszkodó volt, és szerintem még egészségügyileg is jó hatása van. Most voltunk Székesfehérváron, szerencsére sokan eljöttek – pedig a fellépésünk egy időben volt a Tankcsapdáéval. Márciusban is játszunk.

Egy rockzenekarnak tíz év kellett régebben, hogy befusson. Addigra hetven leszel. 

De mi nem akarunk befutni, csak zenélni. Maga a csinálás a lényeg. Az nagyon jó.

Mi lesz a következő műsorodban? Mi foglalkoztat?

Május elsejére kell megírnom a következő műsort. Az lesz a címe, hogy A világ esze – Hadházi László tudományos főmunkatárs. A nyolcvanas években, amikor itt-ott dolgoztam, mindig volt egy ilyen poén. Ha valaki nagyon buta volt, akkor azt mondtuk rá, hogy „tudományos főmunkatárs” vagy „a tudósklub külső tagja”. És hát annyi hülyeség van, amivel foglalkoznak, vagy amivel foglalkoztatnak minket… Ezeket próbálom összeszedni.

Amikor a család eljön és megnéz, az felpörget, vagy óvatosabb vagy? Kapsz tőlük visszajelzést?

Persze. A lányaim például tegnap azt mondták, hogy elfáradtak. Valahogy kicsit hosszabb lett a műsor. De nem beszélek másként. Ezt már sikerült kinőnöm. Amikor gyerek voltam, apám sportlövő volt – és persze én is. Egyszer eljött velem egy versenyre, és mindent mellélőttem, minden rosszul­ ment. Aztán megtanultam kezelni. Amikor ötvenéves lettem, Debrecenben, a Lovardában tartottam egy előadást. Egyszer csak látom, hogy a faterék ott ülnek a nézőtéren – nem szóltak, hanem megvették a jegyet. Addigra már mindegy volt, mert túl voltunk azon, hogy megértsék, hogy ez az én utam. Láttak színházban is, és megszokták. És én is kinőttem a szorongást – vagy megtanultam kezelni. Az elején viszont tényleg rossz volt. Például amikor még kezdők voltunk, és Maksa Zoli utánunk jött fellépni. Ott ült, nézte az előadásunkat, én meg teljesen kész voltam. Aztán a kollégám azt mondta, „figyelj, te vagy a színpadon. Mindegy, hogy ki ül a nézőtéren, most téged néznek, neked kell produkálnod.” Kemény volt.

A lányaid orvosok, ugye?

Igen, a két lányom orvos. Van egy fiam is, ő mérnök. Csupa rendes szakmát választottak.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő mindössze havonta 1490 forintért.
Próbáld ki most!
Az előfizetésed egy regisztrációval egybekötött bankkártyás fizetés után azonnal elindul.
Mindössze pár kattintás, és hozzáférhetsz ehhez a tartalomhoz. Ha van már előfizetésed, lépj be .
Ajánlott videó