A második világháború elpusztított egy kultúrát, életmódot, amelynek helyébe 1945 után egy egészen másfajta életszemlélet alakult ki. A munkába járó nők közül csak kevesen készítettek esténként meleg ételt. Ezért az ötvenes évek elején született Ratkó-gyerekek nem láttak példát maguk előtt, miként kell okosan bevásárolni, takarékosan főzni.
Zsíros kenyér mustárral
Az ötvenes évek elején, amikor édesanyámnak a hat hét szülési szabadság után vissza kellett mennie dolgozni, Mariska vigyázott a két bátyámra. Mariska Tamásiból érkezett hozzánk, férje, gyereke nem volt, mi lettünk a családja. Nem úri allűr volt Mariska – az ő és a Mami fizetése közti alig kétszáz forintra is nagy szükség volt, a háztartási költségeken próbálták „behozni”… Mariska vásárolt és főzött ebédet – több mint hetvenéves, szakadozott háztartási füzete izgalmas olvasmány.
„1951. július 19., kedd: Muszáj megváltoztatni az előírt ebédet, mert spenót nincs az egész környéken. Ma tejfölös krumplifőzelék, vaníliakrém lesz. A krumpli már 2,50 egy kiló. Július 22., péntek: Zöldborsóleves, lekváros palacsinta. Zöldborsó, ¼ kg lekvár (Mami nem főzött be), 1 tojás 4,50.” Aprópénznek tűnő tételek, de tudni kell, hogy az átlagfizetés ekkor alig érte el a 800 forintot.
Amikor már én is megszülettem, Mariska elment. Meg is mondta a magáét: „Ahol két gyereket is alig tudnak eltartani, hogyan vállalkozhatnak egy harmadikra?” A villany-, vízszámlát, házadót be kellett fizetni, kizárólag az étkezésen lehetett valamit spórolni, Mami is ezzel próbálkozott. Sok-sok kelkáposzta- és krumplifőzelékre, spenótra emlékszem, krinolinpörkölttel vagy csak hagymás szafttal. Esténként valami kenyérre kenhető: töpörtyűkrém, tojáskrém, húspástétom, élesztőpástétom – felvágott, szalámi nálunk soha nem volt… Ha játék közben megéheztünk, és ez gyakran megesett, vágtunk magunknak egy nagy szelet kenyeret, megkentük vastagon zsírral (az nem fogyhatott ki a zsírosbödönből), és megszórtuk piros paprikával, sóval, vagy megkentük mustárral.
Megfoltozott törülközők
Bár ekkoriban majdnem minden nő dolgozott, a mi családunkban mégiscsak akadt egy kiváló háziasszony, Vera nagynéném. Három egyetemista, versenysportoló fiút neveltek középiskolai tanár férjével, el lehet képzelni, mekkora varázslatra kényszerült, hogy kijöjjenek egy fizetésből. Természetesen mindennap főzött, egyszerű, de finom, tápláló ételeket. A leves nem maradhatott el soha, hús nem került az asztalra mindennap, de például joghurtot csak náluk láttam, mi nem vásároltunk ilyesmit. Sokat vigyázott rám, mivel egy házban laktunk, és gyakran készítettük együtt az ebédet. Amikor a krumplit hámoztuk, soha nem mulasztotta el elmondani a mesét a szegény lányról, akit azért választott a gazdag fiú, mert látta, milyen kevés héja maradt a krumplinak a munkája után… Vera néni mindig büszkén mutogatta a kamráját, nyáron a polcokon sorakoztak az aranyszínű baracklekvárok, magas csatos üvegekben a világospiros cseresznye- és a mélyvörös meggykompótok, nyár végén pedig a lila káposztával töltött zöldpaprikák, melyek neki mindig hófehérek és kemények maradtak. Ezek fontos és főleg takarékos kiegészítést jelentettek a háztartáshoz, mivel a kész konzerv sokkal többe került volna. Kamrájában mindig ott lógott egy tiszta vászonzsák, benne a kenyérhéjakkal, serclikkel, amikből zsemlemorzsa készült.
Vera néném kilencvenévesen sem változtatott takarékos szokásain. „Hét közben az önkormányzat hozza az ebédet, jelképes áron – mesélte. – Vacsorára is bőven elég nekem, így hát csak hétvégén főzök. Tudod, édesem, veszek egy nagy csirkemellet, nyolc szeletre vágom, kirántom, és beteszem a mélyhűtőbe. Az nekem egy hónapra elég. Vagy vásárolok harminc deka darált húst, készítek belőle nyolc kicsi fasírtot, azzal is elvagyok hetekig. De sütni mindig kell, mert ha jönnek az unokák, az első kérdésük az: süti van?” Hát így…
Furcsa, hogy a legnehezebb időkben is Manyi néni kéthetenként ment anyámékhoz. Megfoltozott lepedőt, törülközőt, abroszt, foltot rakott a lyukas tréningnadrágokra. Kifordította az elkopott ing gallérját, úgy még lehetett hordani egy ideig. Mai szemmel ez is furcsának tűnik – én később mindig magam csináltam az ilyesmit. Csakhogy akkoriban az ilyen „Manyi nénik” fillérekért dolgoztak, és a rongyos törülközőt nem kidobták, hanem megfoltoztatták. A korosztályomból talán többen is viseltek olyan kabátot, amit régi kabát kifordított anyagából varrtak. A szövet belső fele még újnak nézett ki, a kabáton sem látszott, hogy levetett darab. A nagyobb családok sok pénzt takarítottak meg azzal is, hogy a gyerekeik kinőtt ruháit továbbadták. Erre a fajta régimódi magatartásra, a dolgok megkímélésére, újrahasznosítására, megjavítására égető szükség volna ma is.
Kicsi lány voltam még, amikor láttam, hogy hó elején Mami az ebédlőasztalon különböző, feliratokkal ellátott borítékokba rakja a húszasokat, ötveneseket. Rezsi, bérlet, konyha, tartalék stb. Így később, amikor már volt zsebpénzem, én is így tettem: fölírtam a borítékra: vésztartalék: 1 Ft, babacipő: 2,50 Ft. Szűkösen éltünk, mégis kaptunk zsebpénzt. A pénz értékének megbecsülésére megtanítani, s hogy miként kell bánni vele, arra a legjobb eszköz a zsebpénz. Ma nagyon sok gyerek mindenre, mindig kap pénzt. Amennyit kér. Nincs arra késztetve, hogy igyekezzen kevesebbet költeni, netán félretenni.
