“Segítjük a kis betegek gyógyulását”

Sára már szerepelt a Nők Lapjában, közel tíz évvel ezelőtt. Akkor még gyerekcipőben járt az alapítvány – csak egyetlen gyerekklinikán voltak jelen, tizenöt önkéntessel –, de már akkor figyelemre méltó volt a tevékenységük. Ahogy ezt megemlítem, Sára szeme felcsillan.

– Az volt az első nagy cikk rólunk! A fényképem is megjelent, és úgy képzeltem, hogy onnantól az egész ország ismerni fogja az arcomat. Ez a cikk jelentette számomra a felnőtté válást. Huszonkét éves voltam, és úgy éreztem, innentől vége a bulizásnak, mert nekem most már hatalmas felelősség nyomja a vállamat – emlékszik vissza. Az egykor szeleburdi lányból egy tudatosan építkező és folyamatosan bővülő önkéntes csapat vezetője lett: jelenleg hat városban, húsz kórházi egységben dolgozik kétszázötven Amigo.

Kell egy barát 

– Az egyetemen az első pénzügyiszámvitel-óra után a padon ülve zokogtam, úgy éreztem, én nem ezt akarom csinálni. Ekkor fogant meg bennem a kórházi önkénteskedés gondolata. Eredetileg orvos szerettem volna lenni, a kémia viszont kifogott rajtam, ezért mentem közgazdasági egyetemre. Akkor ott, a padon rájöttem, hogy ha orvos nem is leszek, más módon kell segítenem. Kilencéves koromban egy évre kimaradtam az iskolából, fél évig folyamatosan kórházban voltam, a másik hat hónapban ingáztam az otthonom és a kezelések helyszíne között. Bár a szüleim ott voltak velem a kórházban, hiányoztak a barátaim, az viszont mindig felvidított, amikor bejött hozzám egy-egy idősebb, gyógyult gyerek. Emlékszem például egy hosszú, göndör hajú, tizenéves lányra, akit nagyon menőnek és szépnek láttam, én is olyan szerettem volna lenni, mint ő: gyógyult és hosszú hajú. Ezt a gondolatot vittem tovább, hogy most én és a társaim legyünk azok a vagány nagyfiúk és nagylányok, akik odaülnek a kórházban fekvő gyerekek ágya mellé, és a barátságukat kínálják nekik. Innen jött az Amigo elnevezés is, a szó spanyolul barátot jelent.

Sára néhány társával elkezdett bejárni a Tűzoltó utcai gyerekklinikára. Hetente háromszor mentek, mindig valamilyen játékkal vagy kézműveskedéssel indítottak, majd átváltottak egy kis tanulásra. 

– Csodálatos időszak volt, el sem akartam hinni, hogy beengednek minket a kórházi dolgozók. Emlékszem a mindennapi mámoros örömre, hogy ezt csinálhatjuk, és közben annak a súlyára is, hogy nem szabad hibázni, mert ez nagyon törékeny bizalom. Azóta is úgy gondolom, hogy mindig maximális odaadással, megbízhatósággal és önfegyelemmel kell ott lennünk, mert különösen érzékeny terepen mozgunk, ahol bizalmába enged a gyerek, a szülő, az orvos és a nővér. Még a portás bácsi is fel­kiált, hogy „hola, Amigos!”, amikor meglátja a jellegzetes zöld pulcsit viselő önkénteseinket, és kifelé is adiós!-szal köszön el tőlük. Nagyon meg kell becsülni ezt a bizalmat.

A kórházakban többféle önkéntes program működik országszerte, Sáráék abban egyediek, hogy a nyelvtanulásra helyezik a hangsúlyt. Van olyan bent fekvő gyerek, akivel maximum néhány angol szót lehet átismételni például kártyázás közben, de akadt olyan is, akit nyelvvizsgára készítettek fel a kórházi tartózkodása alatt. 

– A célunk kicsit kinyitni a kórház falait, és perspektívát nyújtani. Sok gyerek olyan családból érkezik, ahol nem téma a továbbtanulás. Egyetemista önkénteseink viszont példát mutatnak nekik. Egy édesanya például elmesélte, hogy a gyereke az Amigók miatt jelentkezett egyetemre, és ő lesz az első értelmiségi a családban.

Közösségépítés és értékteremtés

Amigónak lenni menő, ezt az is jól mutatja, hogy az egyetemisták között évek óta jellemzően kétszeres a túljelentkezés az önkéntes pozíciók­ra. Sáráék úgy alkották meg a kiválasztási rendszert, hogy kizárják az „urambátyámozást”, nem lehet bekerülni csak azért, mert a jelentkező valakinek a valakije. Mindenkivel személyesen elbeszélgetnek, de az érdeklődőknek először egy feladatlap kérdéseire kell válaszolniuk, papíron, kézírással, majd személyesen leadni vagy postán megküldeni az alapítványnak. 

– A postai levélküldés, hogy nem elég egy űrlapot kitölteni, manapság már nagy kihívás, különösen egy huszonévesnek, úgyhogy szándékosan ragaszkodunk ehhez a formához – mondja nevetve Sára. 

Az önkénteskedés rendszerét úgy alakították ki, hogy jól beilleszthető legyen az egyetemisták hétköznapjaiba. 

– Általában könnyebb kis áldozatot hozni rendszeresen, mint óriá­si dolgot véghez vinni ritkábban. Az önkénteseinknek ezért kéthetente másfél órát kell vállalniuk. Én azt látom, hogy a fiatalok éhezik, hogy tehessenek valamit, és segíthessenek. És vágyják a közösséget, ami manapság sajnos hiánycikk. Mi lehetőséget adunk a kapcsolódásra, egy olyan értékrend mentén, amelyből nem engedünk. Olyan klasszikus értékekre gondolok, mint például a megbízhatóság. Ezt el­viekben mindenki fontosnak tartja, a gyakorlati megvalósítása viszont ingatag. Például megígérem a barátnőmnek, hogy elmegyek vele futni, de nincs kedvem, úgyhogy megírom neki sms-ben, hogy kicsit kapar a torkom, nem tudok menni. Ez az, ami ellen szisztematikusan, folyamatos erőfeszítéssel dolgozunk a szervezetben. Hogy tudatosítsuk: az ilyesmi nem fogadható el. Ha valaki nem tud bemenni a kórházba a megbeszélt időben, akkor ezt jeleznie kell, meg kell szerveznie a helyettesítését, és aztán viszonoznia a szívességet annak, aki kisegítette. Ilyen alapvető értékeket teszünk a mindennapok részévé, és tanítjuk meg egymásnak kölcsönösen azt, mit jelent a megbízhatóság és az áldozathozatal. Ezek nagyon finom, apró dolgok, de hiszek benne, hogy hatással lesznek a szűkebb, majd a tágabb környezetünkre.

Az önkéntesek közt van olyan, aki maga is beteg gyerekként feküdt a kórházban, látogatták az Amigók, és ennek hatására elhatározta, hogy ha egyetemista lesz, ő is jelentkezik az alapítványhoz.

– Fantasztikus, hogy valakinek az életére olyan hatással tudunk lenni, hogy aztán ő is szeretné visszaadni másoknak azt a jót, amit kapott. Ha ez tíz év elteltével már így van, akkor mi lesz száz év múlva? Az emberek talán egyre gyakrabban vállalnak majd szolidaritást, nemcsak a kórházi közegben, hanem más közösségekben is. Rengeteg Amigo elment máshová is önkénteskedni, és sokan dolgoznak a civil szektorban. Most kezdem megérezni, mit jelent az, amikor egy szervezetnek hatása van. Nem számszerűsíthető, de azért érzékeljük. Olyan, mint a szellő. Tudjuk, hogy ott van, akkor is, ha nem lehet megfogni.

Kiégéstől a horgolótűig

Hogy tudott egy ennyire fiatal lány ilyen komoly szervezetet kiépíteni? Sára az említett egyetemi zokogás után azért elvégezte a közgázt – és még egy mesterképzést is Amszterdamban –, és mindazt a tudást, amit a profit­orientált cégek működéséről megszerzett, adaptálta a nonprofit szektorra.­ ­Jelenleg két egyetemen is tanít nonprofit menedzsmentet, ráadásul saját fejlesztésű kurzusával lép a katedrára. Ami az alapítvány vezetését illeti, ő sem úszta meg kiégés nélkül: „tankönyv szerint” a hetedik évben következett be. 

– Ami addig mámoros öröm volt, hirtelen teherré vált. A koronavírus idején emberfeletti munkával próbáltuk megoldani, hogy ne hagyjuk magukra a beteg gyerekeket, és a közösségünk se forgácsolódjon szét. Ez óriási sprint volt, hihetetlen eredményekkel, akkor euforikus állapotnak éltem meg. Utólag jöttem rá, hogy akkor kiadtam minden erőmet, de szakemberek – pszichológus, coach­ – segítségével és a családom támogatásával tovább tudtam lendülni a mélyponton. Az Amigos alapelve, hogy segítséget kérünk és adunk. Ez annyira beépült a gondolkodásomba, hogy viszonylag hamar fordultam szakemberhez, és így kicsit több mint egy év alatt sikerült is kilábalnom a kiégésből úgy, hogy újra tudott csillogni a szemem az ügyért. De megtanultam, hogy nem adhatom bele minden energiámat az alapítványba. Azóta sok hobbim lett.

Sára horgolással kezdett, aztán jött az agyagozás és a kerámiázás, majd a bőrvarrás és a kalligráfia. Most bőrfüzeteket készít és kalligrá­fiaworkshopokat tart. A lényeg, hogy olyan tevékenységeket is végezzen, amelyekkel nem jár nagy felelősség. Közben egy vezetői csapat kiépítésén dolgozik, hogy nélküle is elboldoguljon az alapítvány.

– Ne kizárólag az én erőmtől és energiámtól függjön a léte. Sokszor láttam, hogy az alapító hozza létre, de aztán a halálát is ő okozza egy szervezetnek, mert a saját korlátainkat nehéz meglátni. Szeretném, hogy az alapítvány létezzen tíz és száz év múlva is. A cél az, hogy le tudjuk fedni a magyarországi gyermekellátást, illetve legalább a nyolcvan százalékában az Amigos a gyógyítási folyamat része legyen. Persze csak ahol szükség van ránk. Ez jelentheti azt, hogy a sürgősségi betegellátásban a gyerek kap egy amigosos nyelvtanuló színezőt, amíg várakozik, vagy akár azt, hogy egy onkológiai osztályon hónapokon vagy éveken át kísérjük őt. Célom, hogy külföldön is elinduljunk, mert hosszú távon egy több országban jelen lévő, nemzetközi szervezet talán életképesebb, akár nélkülem is. Álmom, hogy egy nap minden beteg gyerek mellett legyen egy Amigo az egész világon.