Petőfi és Marx együtt? A falvédő, amely az 1900-as években készült, vélhetően Amerikában, és amelyen mindkét történelmi személyiség portréja szerepel, igazi ritkaság. Jungvirthné Bús Erzsébet már régóta kutatott utána a bolhapiacokon és az interneten. Aztán egy siófoki fiatalember talált belőle egy példányt a nagymamája padlásán, és megkereste vele Erzsébetet. A tatai asszonynak most éppen ez a kedvenc falvédője. Ami nagy szó, mert a gyűjteményében van még másik háromezer-ötszáz.
TATA VIRÁGBA BORULT
Vigántpetend alig kétszáz fős falu a Bakonyban, Tapolca mellett. Erzsébet itt született 1954-ben. Négyen voltak testvérek.
– Édesapám munkabírása rettentő nagy volt, és szinte mindenhez értett. Például a lányait megtanította géppel varrni, kosarat font, csuhéból szőtt szőnyeget. Édesanyám a háztáji feladatokat látta el, a kertet művelte és az állatokat gondozta – meséli. – Már gyerekként kapáltunk, szőlőt műveltünk, kukoricát fosztottunk, libákat őriztünk, és csalánt szedtünk vagy lucernát vágtunk nekik.
Az alsó tagozatot osztatlan, közös iskolában végezte el, ahol az első négy osztály együtt tanult. A felső tagozatot már Kapolcson járta ki. 1973 őszén kezdett a Villányi úton, a kertészeti egyetemen, ahol megismerkedett a leendő férjével is, ő szintén kertészmérnök. Károly két évvel felette járt, és amikor ötödévesen a gyakornoki félévet Kecskeméten, a Szikrai Állami Gazdaságban tudta le, Erzsébet vele tartott, és levelezőn tanult tovább. Közben ő is a vállalatnál, a gyümölcságazatnál dolgozott. A nagyobbik lányuk Kecskeméten született, jelenleg Ausztráliában él a családjával. A fiatal szülők később Tatára költöztek, a fiuk, Máté, illetve a kisebbik lányuk, Gabriella már oda érkezett.
Amikor Erzsébet visszatért a munka világába, a Parképítés kertészeti vállalatnál helyezkedett el. Utána 2015-ig, a nyugdíjig a város legnagyobb cégénél ügyvezető-helyettesként, majd ügyvezetőként olyan programokat fogott össze, amelyeknél akár száznál is több dolgozót kellett foglalkoztatni. A városparkosítási munkáinál volt, amikor százharmincezer egynyári palántát ültettek. Ezekben az években Tata virágba borult.
JÓ EMBEREK TÁRSASÁGA
Mivel Erzsébet falusi közegben nőtt fel, a régi textilek, régi tárgyak és bútorok iránti szeretete a gyerekkorából gyökerezik. A falvédőkkel akkor kezdett komolyabban foglalkozni, amikor a nagynénjétől – akit szintén Bús Erzsébetnek hívtak – kapott egy B. E. monogrammal díszített változatot. Esténként szívesen nézegette az internetes régiségoldalakat, és ha érdekes darabokat látott, megrendelte őket. Mire nyugdíjba ment, már közel kétszáz falvédője volt.
A nővére és a sógora Vigántpetenden már több mint harminc éve galériaként működtetik az üres plébániát, és a kapolcsi fesztivál idején helytörténeti, egyháztörténeti kiállítást rendeztek be ott. Erzsébet felajánlotta nekik a vallásos témájú falvédőit, vitt két nagy szatyorral.
– Meglepődtek, mert nem tudták, hogy gyűjtöm ezeket. A nővérem azt mondta, a következő évben csináljunk belőlük kiállítást. Az egyik szobában a helyi, vigántpetendi asszonyok, lányok falvédőit gyűjtöttük össze. Ez volt az első kiállításom, amit már vagy tizenhét követett azóta. Onnantól egyre tudatosabban keresgéltem, bővültek a kapcsolataim, a többezres gyűjteményemben vannak már polccsíkok, tálcakendők, oltárterítők, kötények is – meséli. – A nyugdíj előtt vezetőként pörgősen éltem, és a gyűjtés segített a váltásban, hogy aktív maradhassak. Rengeteg jó emberrel találkoztam, és amennyire lehet, igyekszem velük személyes kapcsolatot tartani akkor is, ha távolabb élnek. Persze óriási az a mennyiség, amit postán kapok, legalább kétezret az internetről vásároltam. Nemrég például egy kedves hölgy küldte el a falvédőjét Miskolcról. Azt mondta, már elég idős, és azt szeretné, ha a textil jó helyre kerülne.
A legrégebbi darabja nem falvédő: egy kézimunka 1867-ből, amelybe beleszőtték, hogy dicsértessék a Jézus Krisztus. Az egyik gyermekfürdető lepedője pedig az 1910-es évekből, Kolozsvárról származik. Azt hímezték bele németül, hogy jó a gyereknek, ha hideg vízben fürdetik.
‒ Rossz állapotban érkezett, foltos és csúnya volt, de sikerült szépen rendbe hozni. Szoktam kérni az előző tulajdonosoktól, hogy ne nyúljanak hozzá, ne csináljanak vele semmit, még akkor se, ha koszos, csak tegyék zacskóba, és úgy küldjék el nekem. Mert ha esetleg kimossák, kivasalják, simán belevasalhatják a foltot, amit lehet, hogy én még eltüntethettem volna.
A MESÉTŐL A BÖLCSESSÉGIG
A falvédők története az 1860-as évekig nyúlik vissza, Németországból, a mostani Benelux államok területéről indultak. A századfordulón már nálunk is divatba jöttek, eleinte a – szöveg nélküli – holland motívum terjedt el, ám gyorsan teret hódítottak a magyar feliratok is. Főleg a vallásos darabok, amelyeken házi áldások vagy a Miatyánk részletei olvashatók, de a vendégköszöntők szintén népszerűek lettek. A falvédő eredeti szerepe a díszítés, a gondolatok közvetítése volt.
Azóta számtalan tematikát feldolgoztak már rajtuk, Erzsébet azok szerint csoportosítja és tárolja a gyűjteményét. Az egyik kategóriában például a mesék hősei és jelenetei köszönnek vissza. A hazafias falvédők többsége az első világháború idejéből származik. „Kedves férjem, hogy ha elmész messzire, jussak én is néha-néha eszedbe” – ezzel a szöveggel Erzsébetnek is maradt falvédője a nagymamájától. Vannak sváb falvédői, meg olyanok is, amelyekre bölcsességeket hímeztek. A legnagyobb témakör a szerelem, illetve a házasság. Klasszikus felirat például: „Szívemnek, lelkemnek az a kívánsága, hogy éljek én férjemmel örök boldogságban.” Ezekre az idillikus, szinte naiv szövegekre, vágyálmokra vezethető vissza a mondás, hogy valaki nem most jött le a falvédőről.
– Hétéves voltam, amikor nálunk bevezették a villanyt, és emlékszem még arra, hogy előtte az édesanyám szinte minden este petróleumlámpánál foltozott és varrt. Ezeket a falvédőket az asszonyok ugyanígy petróleumlámpa fényénél varrták, méghozzá gyönyörűen, igényesen, akár két-három héten át. Ahhoz képest, hogy most veszünk egy képet vagy egy posztert a falra, elképesztő, az asszonyok régen mennyi energiát fektettek abba, hogy legyen egy dísz a konyhában. Ezért a gyűjtemény tisztelet az ősöknek ‒ mondja. ‒ És minden darab egy külön történet, hiszen az asszonyok egyénisége is megszabta, hogy mit tettek ki. Például: „Az esküvőnket ne is várja, amíg a korcsmákat járja.” Vagy: „Ha válogatsz az ételbe, repül a tál a fejedbe!” Ezekhez azért kellett bátorság is.
„KERESEM A MÉLTÓ HELYÉT”
Erzsébet a kincseit három-négy havonta kipakolja, ha valamelyiken foltot talál, kitisztítja, a szakításokat kijavítja.
‒ Van, aki drága ruhákra vagy utazásra szórja a pénzt, én a falvédőkre költöm a nyugdíjamnak egy részét. Biztos, hogy ez már fanatizmus, viszont nem is lehet másképp csinálni. De látom azt is, hogy a gyűjtemény lassan túlnő rajtam, már egyre nehezebben tudom elhelyezni. Szeretném majd megkeresni a végleges, méltó helyét. Egy éve váratlanul meghalt a nővérem, azóta még többet foglalkoztat a gyűjtemény sorsa. A testvéreim, a kisebbik lányom és a fiam is sokat segítenek a textilek átvételénél, a kiállítások rendezésénél. A család támogatása nagyon fontos ‒ mondja. ‒ Nekem ez a tevékenység igazi örömmunka. Még nagyon sok a tennivalóm a falvédőkkel. Vannak még régóta keresett darabok, amelyekkel szeretném bővíteni a gyűjteményemet. Bízom benne, hogy ezekre még marad időm.
Fotó: Bulla Bea
