A bank alkalmazottja Zoomon jelentkezett be.
– Jó napot kívánok, sajnos lefagyott a rendszerünk, nagyon sok adatunk elveszett, ezért kénytelenek vagyunk minden ügyfelünket felkeresni adategyeztetés céljából. Kérem, adja meg a nevét, számlaszámát, biztonsági kódját…
Én természetesen megadtam, mert úgy gondoltam, hogy az én érdekem (is), hogy a banki betétem újra a saját nevem alatt legyen. Az ügyintéző szépen megköszönte, majd kijelentkezett a Zoomból, és azóta sem hallottam felőle. Telt-múlt az idő a repülőtér várótermében, ahol éltem. Újra közeledett a felszállás ideje, és én megint csak reménytelenül próbáltam meg bepakolni kis hátizsákomba, amit fel lehet vinni a fedélzetre, a rengeteg holmimat, most sem fértem bele, a hálózsák megint kimaradt. A fenébe, most újra várhatok egy napot a következő gépig. Visszamentem a kávéautomatához. Ekkor egy nő lépett oda hozzám kétségbeesett arccal.
– Bocsásson meg nekem, én nem tehetek semmiről – mondta.
– Miről nem tehet?
– Én csak egy közvetítő vagyok, én nem ismerem azokat, akik a vonal végén vannak.
– Kiket nem ismer?
– Hát még nem tudja?
– Nem. Mit kellene tudnom?
– Önt becsapták, az összes pénzét leemelték a bankszámlájáról.
Ekkor összeállt a kép, hirtelen megértettem mindent. Aki a Zoom-megbeszélésen a bank alkalmazottjának adta ki magát, nem a bank alkalmazottja volt, hanem egy csaló, akinek én megadtam minden adatomat, amit csak kért. Hogy lehettem ilyen őrült?
Még ez a kérdés járt a fejemben, amikor kinyitottam a szemem, de aztán rövidesen máson kezdtem el gondolkodni. Hogyan lehetséges az, hogy ha én vagyok ennek az álomnak az álmodója – mert legnagyobb megkönnyebbülésemre addigra már letisztult előttem, hogy csak egy álomról volt szó, ennyire esztelen talán csak nem lennék, hogy így át lehessen verni –, akkor be lehet engem csapni? Ha ez az egész csak az én fejemben létezik, én vagyok mindennek az elképzelője, akkor hogyan érhetnek meglepetések? Nem kellene mindenről tudnom? Nem kellett volna előre tudnom, hogy be akarnak csapni? Hiszen ez az én álmom…
Kávézás közben – már nem a reptéri váróban, hanem a konyhaasztal mellett – beavattam töprengéseimbe a feleségemet is, de őt egyáltalán nem hozta annyira lázba a kérdés, mint engem.
– Nem jól értelmezed a dolgot – mondta.
– Pereg a belső film, amelynek te nem a rendezője vagy, hanem a szereplője, aki részt vesz az eseményekben. A szereplők nem kívülről szemlélik, hanem benne vannak a történetben, ezért sosem tudhatják a teljes igazságot, csak azt a kis részt ismerik a drámából, ami rájuk vonatkozik.
A nap folyamán többször eszembe jutott a dolog. A feleségemnek igaza lehet, gondoltam magamban. Egyvalami azonban csak nem hagyott nyugodni. Addig rendben van, hogy ha a bennem zajló drámának nem a rendezője vagyok, hanem a szereplője, akkor nem tudhatok mindent, érhetnek meglepetések. De akkor ki a rendező?
És ki a mozigépész?
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!