Amire a kedves Olvasónak mindenképp szüksége lesz a következő percekben: irónia. A szerző a probléma ábrázolásánál ugyanis gyakran élt a túlzások eszközével. Ez viszont nem zárja ki, hogy a történet ne lenne az első mondattól az utolsóig igaz.
Ma végre bemutat nekik. Izgulok, hiszen mégiscsak velük él, és ha minden jól halad, egyszer én is velük fogok – ilyen módon pedig sosem voltam még felelős életekért. Mi lesz, ha nem leszek szimpatikus? Rögtön látszódni fog. Nem fogják takargatni. Nem is tudnák. A macskák ilyet nem tudnak. Bosszút állni ellenben annál jobban.
Az utolsó mondat villan át a fejemen hónapokkal később, ahogy ott ülünk a kanapén édeskettesben, Grúber és én. A kép kimerevítve – akár a filmekben – a katasztrófa pillanatai pedig lassan kúsznak át a térben, egészen a tudatomig. A cirmos a háromévesek ádáz dacával és valami hihetetlenül rideg ábrázattal mélyen a szemembe néz, enyhén felpúpozza a hátsóját és… nos, hát igen. Pisilni kezd – közvetlenül mellém. A sárga folyam hihetetlen sebességgel – és mennyiséggel – árasztja el a kanapé frissen mosott huzatát, és tör utat magának egészen a nadrágomig. Reakcióidő tekintetében van még hová fejlődni. „Nesze, te kétlábú némber, te rúzsos szájú aparabló, akinek a hülye cuccait már egy hónapja kerülgetnem kell” – szinte hallom a macska gondolatait. Ha ő is hallaná az enyémeket, már hanyatt-homlok menekülne.
Az ember egészen korán megtanulja, mennyire bitang dolog szeretni valakit, aki finoman szólva is tojik a létezésére. És azt is észbe vési egy életre, hogy ilyen esetekben a legjobb taktika, ha ő is hasonló módon, nagy ívben tesz az egészre. De én képtelen voltam feladni, mindennél jobban szerettem volna, hogy egy család legyünk, mi négyen: a férfi, akit szeretek és a két macskája, akik meg őt szeretik – egyelőre. Makacsságom megállíthatatlanná tett: mindent bevetettem, a többórás fejsimogatás, állvakargatás és a hatalmas mennyiségű jutalomfalatok ellenére a pisifoltok csak nem szűntek. A legválogatottabb helyeken és helyzetekben bukkantak fel. Így a hatalmas, két személyre telepakolt utazótáska tetején, amibe már csak egy fésűt kellett volna beledobnom, mielőtt összehúzom a cipzárt és elindulunk vidékre hétvégézni.
De akkor is rendre, óramű pontossággal felbukkantak a kádban, mielőtt beléptem volna, hogy megfürödjek. Az íróasztalom székét már át sem kellett vizsgálnom ahhoz, hogy tudjam, nem tanácsos kapásból lehuppanni rá. A kanapéból pedig, ha lézert pisiltek volna, már rég fogpiszkáló lenne. Végül tényleg az lett, mert hiába az ádáz kárpittisztítás, a maró szagot semmivel sem lehetett eltüntetni, ezért szét kellett szerelnünk és kidobnunk a hőn szeretett bútort.
Ez volt az utolsó csepp a pisivel teli pohárban, elkeseredésemben végül beláttam, a legjobb elengedni a dolgot. Beletörődni, hogy már semmit sem tudok megmenteni az áradattól, és hogy a lakásunk ezentúl mindig úgy bűzlik majd, mint egy 60 négyzetméteres macskaalom. Nem kerestem hát többet görcsösen a társaságukat, és csodák csodájára ez kellett az áttöréshez. A macska ugyanis hihetetlenül szabad lélek, erős akarattal: akkor jön, ha ő akar. Ebben pedig hasonlít néhányunkra. A kulcs tehát, mint az emberek közötti kapcsolatokban is az volt, hogy fel kellett ismernünk a másik szeretetnyelvét: ők szeretik, ha alapjáraton békén hagyom őket, én meg azt szeretem, ha nem árasztanak el minden szívemnek kedves dolgot és fontos használati tárgyat vizelettel.
Nálunk azóta teljes az idill. A macskáink – mert most már én is teljes mértékben a magaménak érzem őket – kanapé híján két fotelben ülve kuporodnak az ölünkbe esténként. Az egyik természetesen le lett pisilve, remélem, egyfajta lezárásként. Azt viszont, mondanom sem kell, melyikünké volt az…
Filákovity Radojka
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!