Szállnék fel a buszra, de a jármű ajtaja elé helyezett asztalka megtorpanásra késztet. Mit árulnak? Amikor bevetettük magunkat kirándulócsapatunkkal a földalatti városba, még nem volt itt. Nem is lehetett, hiszen, nézem, különleges, mondhatni, különös tányérokat kínál. Tányérokat, amelyeken egyesével a mi fotóink szerepelnek. A megdöbbenéstől eszembe sem jut megkérdezni az árat. Elnézve a fotón semmibe révedő, bamba tekintetemet talán a jegypénztárnál várakozva kaphatott le a lesifotós.

Törökországi nyaralásunk alatt jártam így. Ugyan nevettünk az eseten, nem hagyott nyugodni a gondolat, ez a biznisz vajon kinek éri meg. Személy szerint nehezen tudom elképzelni, hogy bárki szeretne a saját magát ábrázoló tányérról enni, de se a páromnak, se a családomnak nem ajándékoznék ilyesmit. Még szuvenírnek is bizarr. Másrészt kétlem, hogy jogszerű az engedélyem nélkül lefényképezni, beazonosítani, aztán az orrom alá tolni a bizonyítékot és pénzt kérni érte. Nem tetszik, inkább kényelmetlenül érzem magam, és arra gondolok, az akaratom ellenére, észrevétlenül rajtam tartja a szemét valaki.

Teljesen belemásznak az intimszféránkba. Persze az is lehet, hogy megkönnyítjük a bennünket figyelők helyzetét. A közösségi média rendszeres használóiról nem nehéz megállapítani, hol járnak éppen. Elég egy pillantást vetni a legutóbbi megosztásaikra. Egy Angliában végzett felmérés szerint a 18-33 közti korosztály 40,1 százaléka az alapján választ úti célt nyaralásaihoz, mennyire instagramképes, azaz „lájkképes” a helyszín.

Más kérdés, hogy a látványos helyszínekről posztolt felvételek mennyire fedik a valóságot. Hiába tesz ki valaki egy idilli fotót a tengerparton elszürcsölt koktéljáról, ha utána csótányos szállóba tér vissza. Azonban nem nehéz minden elővigyázatosság ellenére is bedőlni a fotóknak. Nem rég a görögországi Meteoráknál tett kiránduláson szembesültem vele, hogy korántsem olyan kietlen, átszellemülésre alkalmas a táj, mint a fotók alapján gondoltuk. Nap közben buszok szállították a kirándulókat, autók parkoltak úton-útfélen. És a tömeg folyóként hömpölygött felfelé a lépcsősorokon, majd odabent a kolostorokban. Szegény szerzetesek, a Nagy Meteora kolostorban például ma már csupán hárman élnek életvitelszerűen. Érthetően nehezen viselik a turizmussal járó zajt és felfordulást.

Eszembe jutnak az elképesztő, ősi táj és az előtte fotózkodó turisták. Az volt a benyomásom, mintha többen csak a képernyőn keresztül lennének képesek gyönyörködni benne. Arra koncentráltak, hogy néz ki, és nem arra, hogy milyen. Pedig a kettő valahogy működhetne együtt is, csak talán fordított sorrendben: előbb kellene átélni a pillanatot, aztán dokumentálni és megosztani – amennyire lehet, a valósághoz hűen.

Gősi Lilla

 

Nyitókép: Thinkstock