Kaptam karácsonyra egy sapkát. Egy bűbájos bohócsipkát, tiritarka pöttyökkel. Házilag készült, de a népes családom egyetlen tagja sem árulta el, ki ragasztotta, festette, tehát kiegyeztünk: „a Jézuska” küldte, hogy 2017-ben is legyen kedvem- erőm a konfliktusokat iróniával, kézlegyintéssel elsimítani. Azóta hordom, a barátnőimnek is megmutattam, akik szerint remekül áll, mégis rám parancsoltak, vegyem le, mert egy komoly újságíró nem csinál magából bohócot. Pedig mekkorát tévedtek! Mert hogyan is lehetne a világ ostoba, nevetséges és megalázó bántásait bohócsipka nélkül elviselni?

Amikor nem engedek be a sávomba egy szabálytalanul tolakodó NAGY fekete autót a Dohány utcában, és a sofőr leengedi a sötét ablakát, hogy láthassam a nemzetközi kézjeleit, ráadásul sztentori hangon ordítja, hogy jól hallja mindenki: „hülye liba”! Mit teszek én hülye libaként? Nem válaszolok, inkább a fejemre teszem a bohócsipkámat, és a következő lámpánál mosolyogva széttárom a karomat, amitől lehet, hogy gutaütést kap a korpulens férfi ú, de bohócként nem süllyedek az ő színvonalára. Vagy amikor a cipőboltban megkérdezem az ifjonc eladólányt, merre találom a harmincnyolcas méretet, mire ő anyacsászárnőként kérdez vissza: „Ha nyolcast keresel, miért negyvenes dobozt vettél le?” Elő a bohócsipkát, megköszönöm a segítségét, majd a nevetéstől pukkadozva távozom a lányommal, mert szerinte büszkének kell lennem, hogy az eladólány nemcsak bolondnak nézett, de a kortársának is, hiszen tegezett… Vagy amikor a HIVATAL férfi ügyintézője atyai fölénnyel figyelmeztet, hogy nem éppen „nőcis” témáról akarok írni, megint hasznos, hogy felveszem a sipkámat, és nem tartok előadást a hímsovinizmus ostobaságáról, csak komoran megjegyzem, női témákról sokat írtam, de nőcisekről soha…

Tudom, másoknak is segít a bohócsipka! Annak a népszerű egyetemi oktatónak, akinek egy gyenge képességű tanítványa lett a főnöke, annak a kiváló színésznőnek, akit egy közepes rendező alázgat, annak a kertészmérnök feleségnek, akinek a jogász férje ad nagyképű tanácsokat a növények teleltetéséről, vagy annak a megszállott pedagógusnak, aki „széllel szemben” szelektál a tananyagból, és mindent elkövet, hogy a tanítványait ne biflázni, hanem gondolkodni tanítsa, majd meghallgatja, hogy ő a hibás abban, hogy a magyar gyerekek rosszul teljesítettek egy nemzetközi felmérésen.

Igen, kell a bohócsipka, javaslom, hogy 2017-ben se váljunk meg tőle! Persze ha már létezni sem tudunk nélküle, mert életünk minden területén szükségünk van rá, akkor dobjuk el, és mondjuk ki komolyan: elég volt! Meg fog lepődni a környezetünk, hiszen sokan azt gondolják, a kedvesség azonos a gyengeséggel, a szerénység a megalázkodással, a kulturáltság a beletörődéssel. Pedig dehogy! Ezt mi, sipkaviselők jól tudjuk.

V. Kulcsár Ildikó