A „dolgozó” szülők gyerekeiért indított kampányt a NABS nevű angol–kanadai szervezet. Videójuk elején egy anyuka a sötétben görnyed a laptop fölött, és lapozgatja a papírokat. Egy másik jelenetben az apuka annyira belemerül a telefonálásba és az iratokba, hogy észre sem veszi, hogy a fia valamit mondani akar neki. Mire ráérnek, a gyerekek már alszanak. És fordítva: a kisfiú tévézne az apjával, de a férfi elbóbiskol. A kicsik helyett csak a rajzaik beszélnek, a méhecske a falon, a lovacska a hűtőn, vagy a lány, aki a szivárvány alá rajzolt család közepén áll. „Anya! Sosem vagy itt, amikor ébren vagyok.” „Bárcsak ne lennél mindig olyan fáradt” – mondják szomorúan. Az alapítvány kutatásából olyanok is kiderülnek, hogy a vezető beosztású szülők fele hétvégén is dolgozik, vagy hogy az apák többsége munkanapokon egy óránál kevesebbet tölt a gyerekekkel.

Gondolom, ezek az életképek nem csak nekem ismerősek, sokan mesélhetnénk a bűntudatról, hogy kevesebbet vagyunk a gyerekkel, mint amennyit szeretnénk. Bár a kampánnyal elsősorban a reklámszakmában dolgozókat célozták meg, hasonló lelkiismeret-furdalással küszködhet sok kisgyerekes szülő, függetlenül attól, hogy az egészségügyben túlórázik, vagy éppen Európa országútjait rója kamionosként. És igen, tudjuk, hogy pillanatok alatt felnőnek a gyerekek, de ettől még nem lesz könnyebb megtalálni az egyensúlyt a munka és a család között.

A NABS felajánlja az életviteli konzultációkat – vajon kinek van arra ideje, hogy az időhiányról beszélgessen egy szakemberrel? –, és tanulmányukban tippeket is adnak a túlhajszolt szülőknek. Olyanokat, hogy a munkahelyen csak a feladatokra összpontosítsanak, otthon viszont ne foglalkozzanak a munkával. Meg hogy ne legyenek maximalisták, csak annyit tehetnek, amennyi tőlük telik. Csupa jó szándékú közhely. Van, aki ki meri nyomni a főnököt vagy a megrendelőt, ha vacsora közben telefonál?

Gyakran eszembe jut az a neten keringő kép, miszerint fiatalon van időnk és energiánk, de nincs pénzünk; életünk közepén energiánk és pénzünk van, viszont időhiányban szenvedünk; ha pedig megöregszünk, hiába lesz időnk meg pénzünk, addigra elfogy az energiánk. Meg eljutok oda, hogy az időhiány civilizációs betegség, az ősember nyilván többet volt a gyerekeivel. Talán eredetileg úgy terveztek minket, hogy életünk során csak néhány emberrel, egy szűk közösséggel találkozzunk, mi viszont legyőztük a teret meg az időt, elrepülhetünk akár a japán barátainkhoz is. És ezért az időhiánnyal meg a stresszel fizetünk.

Már csak arra nem jöttem rá, hogyan óvhatjuk meg ettől az unokáinkat, ha mi sem mutatunk jó példát a gyerekeinknek. Jó lenne egy okos újévi fogadalom…

 

Pór Attila