Csak úgy, szeretetből…

Nem tudom, hogy fogadnám, ha a férfi , aki szeret, a szerelemtől vezérelve megőrülne, és mondjuk a faluszélen – mint az Csömör és Cinkota határán hetek óta látható –, óriásplakáton kürtölné világgá azt, ami csak ránk, kettőnkre tartozik. Lehet, pillanatokra melegség öntené el a szívem. Lehet, elgondolkodnék. Aztán bosszankodnék, majd legyintenék: alig akadnak néhányan, akik […]

Nem tudom, hogy fogadnám, ha a férfi , aki szeret, a szerelemtől vezérelve megőrülne, és mondjuk a faluszélen – mint az Csömör és Cinkota határán hetek óta látható –, óriásplakáton kürtölné világgá azt, ami csak ránk, kettőnkre tartozik. Lehet, pillanatokra melegség öntené el a szívem. Lehet, elgondolkodnék. Aztán bosszankodnék, majd legyintenék: alig akadnak néhányan, akik tudják, kinek szól ez a hatalmas, több méterszer több méteres kiáltvány. Persze magamat ismerve tudom, a legbiztosabb az, hogy nagyon dühös lennék. Dühös, még akkor is, ha elhinném, hogy ez csupán csak úgy, szeretetből történt.

„Pipikém, hogy hülye vagyok, az biztos, hogy hibáztam, az is biztos, de a legbiztosabb az, hogy Te vagy a múltam, a jelenem és a jövőm! A Te Gáborod!” Ez olvasható az útszélen, és mert fogalmam sincs, kinek szól, azonnal az jutott eszembe, milyen sokféleképpen lehet szeretni.

Szeretni, ahogy a Korinthusbeliekhez írt I. levél 13. fejezete írja. Vagyis türelemmel, jóságosan, nem irigykedve, nem kérkedve. Aki szeret, nem bántó, nem keresi a maga igazát, nem gerjed haragra. Mert mi, hiszem, valamennyien tudjuk, szeretni, szeretve lenni jó. És értjük is, az Írás, hogy a hit, a remény és a szeretet hármasa közül a legnagyobb és legfontosabb a szeretet.

De tudjuk-e cselekedni? Tudunk-e úgy szeretni, ahogyan az a másik embernek jó? És kell-e ehhez pénz, gazdagság? Kell-e óriásplakát? Kell-e pszichológus, lelki segítő? Kell-e földi hatalom, rendőr, aki ráébreszt a szeretet mikéntjére azzal, hogy összeszedi az anya által utcán hagyott, tizennégy hónapos kisfiút? És kell-e fegyver? Fegyver, ami lehet szó, cselekedet, és csőre töltött pisztoly? Mert tudjuk, mind fordítható a szeretett lény felé.

És képesek vagyunk-e tanulni azoktól, akik megmutatták a világnak, hogy őszintén szeretni, csak csendben, szavak és különös cselekedetek nélkül az igazi? Szeretni úgy, ahogy egy kisgyerek átöleli az édesanyját. Úgy, ahogy a hetvenéves szomszéd nyolc éve ápolja, eteti, pelenkázza, a némán, bénán fekvő feleségét. Ahogy a lelkiismeretes orvos, hálapénz elfogadása nélkül, a betegéhez fordul, ahogy megérinti. Ahogy a fogyatékos gyereket nevelő szülőpár szeret, fogadja a megváltoztathatatlant.

Vagy csak különösebb érzelmek, mélységek nélkül, kimondjuk: szeretlek, miközben tudunk prófétálni, ismerünk titkokat, bölcsességeket birtoklunk, hiszünk az erőnkben, mégis semmik vagyunk? Ezek jutottak eszembe az óriásplakátról. A nyíregyházi lövöldözésről. Az utcán hagyott kisgyerekről. És Kalkuttai Teréz anya szeretetéről, akit a minap szentté avatott Ferenc pápa. Szent Teréz anyáról, akinek a halálhírét anno elnyomta Diana tragédiája, de aki ma is ott él az emberek lelkében világszerte, ott van példának, hívők és hitetlenek előtt. Mert ez a parányi albán nő, pénz, plakát, különös tettek, internet és mobilok, meg fegyverek nélkül úgy szerette embertársait, ahogy keveseknek sikerül, türelemmel, jóságosan, nem kérkedve. Tette a dolgát, másképpen, mint Gábor, másképpen, mint a román orvos, tette, csak úgy, szeretetből.

Árvai Magdolna