Társaim az anyaságban

Hétfőn nem volt kedvezményes nap, és nem szakadt odakint az eső, a Rossz anyák című film fél nyolcas vetítésén mégis tele volt a moziterem. A vegyes kritikákat követően kíváncsi voltam a kilencven százalékban női közönség reakciójára, de nyoma sem volt a megosztottságnak; a jelenlévők felhőtlenül szórakoztak, beleértve a mi ötfős anyatársaságunkat is. Könnyesre röhögtük magunkat az olcsó, az obszcén és a megható poénokon, hol magunkra ismertünk, hol cinikusan megjegyeztük, „mennyire amerikai”.

Egyre több cikk, könyv és most már film is foglalkozik azzal, hogy túl nagy a nyomás az anyákon, de a legnagyobb probléma szerintem az, hogy az elvárások egymásnak teljesen ellentmondanak. Ha három óránként szoptatok, akkor szívtelen vagyok, ha igény szerint, akkor tarisznyás ősanya.  Egy gyerek nem gyerek, de ha három van, akkor egyet majd mindig kiközösítenek. Ha bölcsibe adom, akkor karrierista vagyok, ha otthon maradok vele, akkor lusta. Ha nem tanulok a gyerekkel, akkor elhanyagolom, ha tanulok vele, akkor inkább hagynom kellene, hogy az iskola az ő dolga legyen. Ha hideget kap vacsorára, akkor miért nem főzök, ha meleget, akkor miért nem inkább mesét olvasok neki. Ha minden nap jár edzésre, akkor túlterhelem szegényt, ha nem jár, akkor miattam fog ellustulni.

Az anyasághoz még a focinál is sokkal jobban ért mindenki, nemtől, kortól, családi állapottól függetlenül, és ebben a soha véget nem érő, élő kommentáradatban még egy megértő, támogató férj sem tud annyit segíteni, mint a bajtársakkal kötött barátság. Szerencsésnek tartom magam, hogy a Sopron úti játszótéren olyan anyákkal hozott össze a sors, akik nem törnek pálcát felettem, ha valamit elrontok, akikkel bátran megoszthatom az aggodalmaimat és a gyerekeim sikere felett érzett büszkeséget is. A kapcsolatunk tizenhárom éve kezdődött a homokozó szélén, és a „Tiétek ez a kis dömper?” óta sok mindenen keresztülmentünk együtt. Születtek újabb gyerekek, volt óvoda-, iskola-, gimnáziumválasztás, a gyeses anyukákból mindannyian újra dolgozó nők lettünk, cserélgettünk babaruhákat, könyveket, recepteket, volt válás és újabb esküvő is. Mindegy, hogy csak filmekről, könyvekről, és a munkahelyi nehézségekről beszélgetünk, vagy a gyerekek és a párkapcsolatok jelentik a központi beszédtémát, a törzshelyünkről mindig könnyebb szívvel, vidámabb léptekkel sétálunk haza. Az egymásnak adott támogatás, erő pedig kitart a következő alkalomig.

Jónap Rita