Az első gyerekemet várva, a negyedik hónapban még szinte nem is látszott a pocakom. Álltam a villamoson, az állapotos nők varázslatos optimizmusával mosolyogtam bele a napsütésbe, amikor a vezető tövig nyomta a féket, mert feltűnt a síneken egy keresztben álló autó. Tömeg hiányában szabadon szántottam végig a széksorok közti folyosót, majd mintegy pontot téve a […]

Az első gyerekemet várva, a negyedik hónapban még szinte nem is látszott a pocakom. Álltam a villamoson, az állapotos nők varázslatos optimizmusával mosolyogtam bele a napsütésbe, amikor a vezető tövig nyomta a féket, mert feltűnt a síneken egy keresztben álló autó. Tömeg hiányában szabadon szántottam végig a széksorok közti folyosót, majd mintegy pontot téve a talajgyakorlat végére, teljes erővel vertem be a fejem az egyik kapaszkodóba. Egy karcolás sem esett rajtam, és a fiamnak sem lett baja, de nagyon megijedtem. Zokogtam, miközben felsegítettek, és próbáltam elmotyogni, hogy babát várok, mire beszólt az egyik utas, hogy akkor mi a frászért nem ültem le. Abban a helyzetben ez a kérdés nyilván nem sokat segített, de tény, hogy onnantól fogva, ha nem volt szabad hely, öntudatosan megkértem valakit, hogy leülhessek. A hasam növekedésével egyre könnyebb lett a helyzet, mind ritkábban szorultam magyarázkodásra, – jellemzően a nők, – amint megláttak, már pattantak is fel. Olyan magától értetődőnek tűnik, hogy ha felszáll egy pocakos nő, akkor kerítünk neki egy ülőhelyet, nem? A dolog azonban nem olyan egyszerű, és erre akkor jöttem rá, amikor cinkosan kacsintva átadtam az ülésem egy fiatal, általam állapotosnak vélt nőnek, mire az elkerekedett szemmel megkérdezte: „Ennyire kövér vagyok?” És persze azóta nekem is gratuláltak, hogy jön a negyedik, és nem tudom melyikünk volt nagyobb zavarban, amikor magyarázkodtam, hogy az nem baba, hanem az ebédre befalt burrito, meg a ruha szabása, meg jaj istenem, ki kellene magam húznom…

Dél-Koreában hiába vannak elsőbbségi helyek, a kismamák gyakran állni kényszerülnek az udvariatlan utastársak miatt, akik azzal védekeznek, hogy nem tudják eldönteni, ki vár babát, és ki az, aki csak vaskosabb derékban. A helyzetet orvosolandó, kísérleti jelleggel bevezették, hogy a várandós kismamák egy apró jelzőkészüléket akasztanak a táskájukra, és amint belépnek a metrókocsiba, felgyullad az elsőbbségi helynél elhelyezett rózsaszín fény. Nincs kínos mérlegelés, magyarázkodás, szúrós vagy könyörgő szemmel való ülőhely fixírozás, csak belép a mama, lámpa világít, utastárs felpattan, kismama leül. A kísérleti alanyok beszámolói szerint azonban a The Pink Light program sem tökéletes, a legtöbb nőt ugyanis zavarja a bámuló utastársak figyelme és a hajcihő.

Sajnos nem tudom, hogy mi lehetne a kompromisszumos megoldás, a terhesnek nézett nők ugyanúgy panaszkodnak, mint az állni kényszerülő várandósok. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy gyerekkoromban teljesen egyértelmű volt, kinek kell átadni a helyet: mindenkinek. A gyerekek idősebb utast látva azonnal felpattantak, a férfiak pedig haskörfogattól függetlenül minden felnőtt hölgyet hellyel kínáltak. Ez végül is, nekünk nőknek, nem is lenne rossz…

Jónap Rita

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!