Soha nem gondoltam volna, hogy a harmadik évezred második tizedében dédapám szavai jutnak eszembe. Ilyenkor nyáron – már közel a kilencvenhez – kiült a ház elé, a kispadra, és pipázgatott. Ült, és ha arra járt valaki, vagy vállán kapával a földekre tartott, hátikosarat cipelt, rendre megszólított mindenkit. Szűkszavú volt, az adjon Isten után csak annyit […]

Soha nem gondoltam volna, hogy a harmadik évezred második tizedében dédapám szavai jutnak eszembe. Ilyenkor nyáron – már közel a kilencvenhez – kiült a ház elé, a kispadra, és pipázgatott. Ült, és ha arra járt valaki, vagy vállán kapával a földekre tartott, hátikosarat cipelt, rendre megszólított mindenkit. Szűkszavú volt, az adjon Isten után csak annyit kérdezett: Hova? Hova? És a falubéliek mind megálltak, válaszoltak, utána meg elsírták bánatukat, megosztották örömüket, majd mentek a dolgukra, az öreg Piácsik meg csak bólogatott, újra megtömve pipáját.

Most ez azért jutott eszembe, mert azt hallom, gond, hogy nincs kapcsolat ember és ember között, alig váltunk szót, mind befelé fordulunk. És valóban, a metrón telefont nyomkod öreg, fiatal, még a szerelmespár is, hosszabb úton – vonaton, repülőn – a számítógép a kapocs a világ felé, a szó már kuriózum, ahogy a koporsós temetés. Azt is mondják, ez azért van, mert félünk, óvatosakká lettünk. Ez persze nem csupán a kapcsolatteremtésben, a vásárlásban, az utazásban, a párválasztásban, a táplálkozásban nyilvánul meg, hanem mindenben, óvatosabb a sírás, a panasz, sőt a nevetés, az öröm is. A túlzott óvatossághoz félelem, aggodalmaskodás, gyanakvás társul, és ezek mind gyilkosai az emberek közti szónak, a jó, igaz kapcsolatoknak. És hát óhatatlanul fölmerül a kérdés: merre tartunk? Hova? Hova?

Két hete Görbe József csömöri plébános fölolvasott egy idézetet, amely szerint, ha visszanézünk száz, ezer vagy még annál is több évre, láthatjuk, hogy azért egyfajta rend uralja a múltat, ha viszont előre, akár csak néhány évtizedre, ötven évre, a káoszt véljük látni, és a pusztulást vizionáljuk, vízhiánnyal, sivatagosodással, fölmelegedéssel, népvándorlással, járványokkal. Aztán azt is mondta, ezek valós veszélyek, de szerinte nem ezek a legpusztítóbbak, hanem az, hogy bár információdömping van, nincs kommunikáció, képtelenek vagyunk őszintén odafordulni a másik felé, beszélgetni, figyelni, uram bocsáss, segíteni. És nyilván van valami abban, amit Görbe atya mondott, hiszen a múlt héten ennek ékes példája volt az emberkísérletnek nevezett Hősök tere Alapítvány-akció, amikor is egy nő rosszullétet színlelve – a főváros több forgalmas terén –, egy oszlopnak dőlve várta, valaki lépjen oda hozzá segíteni. Az, hogy elmentek mellette nyolcvanketten, másutt hatvankilencen néhány perc alatt, és senki nem kérdezte meg, mi a baja, nem nyújtott segítő kezet, a ma emberéről mesél. Azokról, akik mi magunk vagyunk: nagyanyák, nagyapák, anyák, apák, férfiak, nők, diplomatatáskás menedzserek, melósok az utcán, fejhallgatótól siket és szelfivak diákok.

És miközben az éterbe vész a normális emberi szó, azért a világban történnek csodák. Emberi gént állítanak elő a semmiből, kiderítik, hogy a fák is alszanak éjjel – meglepő-e hát, ha azt érzem, helye van a kérdésnek: emberek, hova, hova?

Szöveg: Árvai Magdolna

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!