Az egyik cikkem végét egy gyorsétteremben ülve gépeltem be. A szomszéd asztalhoz egy lány és egy fiú telepedett le. A szendvics előtt lőttek magukról egy közös szelfit, a lány azonnal kiposztolta, a fiú gyorsan belájkolta. Azt hittem, éppen randiznak, arra számítottam, hogy nem bírnak majd a hormonjaikkal, és leteperik egymást, ehelyett másfél órán keresztül unottan nyomkodták a mobiljukat. A beszélgetés nagyjából ennyi volt: „Na, a Totya is belájkolta, azt írta, jó étvágyat.” „Ja-ja, látom.” Fiatalság, bolondság…

A szelfizés népbetegség. A népszerűség (a szeretet?) mértékegysége a lájk, néha olyan, mintha csak azért nyaralnánk, ennénk, élnénk, hogy majd feltölthessük róla a képeket. Így lehetnek ezzel a turisták is a texasi Sugar Landban, ahol a város főterén tíz szobrot avattak a napokban. Olyan alkotásokat állítottak ki, amelyek azt ábrázolják, milyen az élet a téren. Az egyik szobor gitározik, a másik gördeszkázik – két lány pedig szelfizik.

A szelfis szobor persze komoly indulatokat kavart, sokan szidták kommentekben, Twitteren, Facebookon úgy, hogy a bejegyzésük mellett ott virít a portréjuk. Azt írták, pazarlás az adófizetők pénzét ilyen szörnyűségre költeni. (Valójában egy nagyvonalú milliomos költött a tíz szoborra harmincötezer dollárt, közel tízmillió forintot.) A toleránsabbak azt pedzegették, vajon mit szólnak majd hozzá a régészek tízezer év múlva.

A döntéshozók a közleményükben azt írták, a város hírnevét kívánták öregbíteni, ami valljuk be, sikerült is nekik. Hány magyar cikk jelent volna meg a héten Sugar Landről, ha a lányok helyett egy kisdedet ölelő anya szobrát avatják fel? A turisták is felfedezték már, sorra készülnek a szelfis lányok előtt szelfizők képei. Apropó, reklám: valaki már kibogarászta, milyen márkájú a szobortelefon.

A szelfis szobor a mai világ tökéletes lenyomata, az emberiség tükre, de erről nem a szobrász tehet. Amikor minden élményünkről az jut eszünkbe, hogy ha lefotóznánk, tuti pörögne az instán, amikor százezrek szelfiznek szülés közben, szex után (és meg is osztják a képeket!), tényleg erre a szoborra haragszunk? Tényleg kevésbé emberi, mint a belga pisilő kisfiú?

Szöveg: Pór Attila