Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Egy kisgyerekes anyuka kért tanácsot 2007-ben Vekerdy Tamástól, mert egyre nehezebben ment a nagyobbik gyerek esti fektetése, és már nem bírta idegileg:

„Van egy lányom és egy fiam. A lányom, Zsuzska, februárban tölti be a hármat, a fiam most lesz januárban két hónapos. Az utóbbi hónapok kissé nehézkesen teltek. A problémám: lefektetés, altatás. Minden este ugyanaz történik, szinte ugyanabban az időpontban (vacsora, játékok elpakolása, fürdés, mesélés, alvás).

Háromnegyed nyolckor ágyba fektetem Zsuzskát, mesélek egyet, én vagy az apuka, aztán nyolc körül egy »jóéjt-puszival« és öleléssel kijövök a szobából. Az ajtót nyitva hagyom. Ilyenkor állok neki főzni, elmosogatni, rendet rakni vagy takarítani, vagy csak egyszerűen le szeretnék ülni, pihenni, de sajnos, nem lehet, mert a lányom vizet kér, pisilnie kell, szeretné, ha vele maradnék, simogatnám a hátát, beszélgetnék vele.

Ilyenkor elmondom, hogy nem lehet, mert dolgom van, én is le szeretnék pihenni, én is fáradt vagyok.

Ilyenkor kiabál (egy szobában van az öccsével), sír, hisztizik, felkel, lerúgja magáról a takarót. Én úgy gondolom, hogy egy ilyen korú gyereknek este nyolckor az ágyban a helye, az egész napos munka után én is megérdendek egy kis szabadságot.

Ezért nem ülök az ágya mellett, amíg elalszik. Sajnos, gyakoriak az esti veszekedések, és előfordul, hogy ha benézek hozzá, cirógatja a mellbimbóját (cicizik). Kérdéseket is feltesz, mint például: »Anya, vigyázol rám?« vagy »Ugye, nem engeded, hogy elvegyenek tőled?« »Ugye, megvigasztalsz, ha félek?« Napközben foglalkozom Zsuzskával, sétálunk, olvasunk, gyurmázunk, bábozunk, mondókázunk, szerepjátékokat játszunk (ő kezdeményezte), tehát én úgy érzem, hogy aktívan játszom, és vele vagyok. Rosszul teszem, hogy nem ülök mellette, amíg elalszik, vagy valami mást rontok el?”

Vekerdy Tamás tanácsai az altatáshoz, fektetéshez

T Tetves, hogy nem ül Zsuzska mellett, amíg elalszik, és nem hiszem, hogy valamit is inelrontott. Az utóbbi hónapokban új helyzetbe kerültek mind a ketten, többféle értelemben is. Egyrészt: a kistestvér születése. Sokszor beszéltünk arról, hogy a nagyobbik, az első gyerek ilyenkor törvényszerűen úgy érzi, hogy valamit elveszít, elsősorban az édesanyja kizárólagos érdeklődését.

Ez nagy hiányérzettel – és féltékenység-érzéssel – jár, amit minél jobban magába fojt a gyerek, mert ő jó akar lenni, annál kínzóbb szorongásként él át. Ehhez járul még Zsuzska esetében a közelítés a harmadik életévhez, ami együtt jár az én-határok megerősödésével és a leszakadás fájdalmas érzésével akkor is, ha nincs kistestvér.

Mindez: nagy teher! Mit akar Zsuzska kiabálással, sírással, hisztizéssel, felkeléssel, a takaró lerágásával mondani? „Maradj velem!” És persze aztán ezt szavakkal is kimondja, ami jó, enyhítő erejű (és minden nehézség ellenére jó belső állapotra és jó lelki képességekre utal).

Kapcsolódó: „Elfáradtam, idegesít a saját gyerekem” – Ez a teendő Vekerdy Tamás szerint

A lefekvés utáni vizet kérés, pisilés, beszélgetés vágya közismert, különösen ebben az életkorban, megint csak olyan gyerekeknél is, akiknek nincs is kistestvérük. Most már nagyon jól átéli, hogy mit jelent, hogy valaki ott van, vagy nincs jelen, és valamiféle tudatossággal – nemegyszer rémült tudatossággal – tekint az alvásban bekövetkező öntudatvesztésre, melyet valamiféle ön-elvesztésként (és világelvesztésként, anya-apa-elvesztésként) él át.

Mi volna a teendő?

Alku, kompromisszum… Jó, jöjjön ki, vizet adok, pisil, visszakísérem, kicsit ott maradok, kicsit simogatom, kicsit beszélgetek… Újra kijövök. Hányszor lehet ezt elismételni? Nem tudom. A siker attól volna remélhető, ha egyrészt kedves tudnék maradni, másrészt határozott volnék abban, hogy mindig újra visszaviszem, és mindig újra kijövök. Válaszolok a kérdéseire. Közben babusgatom, dögönyözöm, picit megcsiklandozom, kicsit mondókázom – vagyis játékba megyek át a csak racionális válaszok köréből.

Persze módjával, hogy ne izgassam-ébresszem fel az esti bágyadtságból (amit egyébként a szorongás és a feszültség sokszor úgyis elsöpör, és hihetetlenül éberré válik az addig bágyadtnak tűnő gyermek). „Miért vennének el tőlem? Hogy jut ez az eszedbe?” Nem a válasz a lényeg, nem a faggatás, nem az a fontos, hogy megtudjak valamit, hanem az, hogy beszélgessünk a dologról. Hogy válaszoljunk. „Anya, vigyázol rám?” „Persze, hogy vigyázok!” mondom, és két karommal átölelem, netán éppen felnyalábolom, és úgy ringatom magamhoz szorítva…

Vagyis szóval és tettel („testbeszéddel”) érzékeltetem, hogy mennyire vele vagyok, mennyire vigyázok. Ha még humort is tudunk belevinni, viccelődünk, Zsuzska nevetni kezd – nyert ügyünk van. Legalábbis azokra a pillanatokra, esetleg arra az estére! A közös nevetés, az együttes derű az egyik legbiztosabb ördögűzés: elkergeti a szorongás démonait.

Igen, persze, az ember este már fáradt, ez a veszekedést is érthetővé teszi, és alig hiszem, hogy volna család, ahol ezek a „küzdelmek” időnként ne fordulnának veszekedésbe. De tudnunk kell: ha képesek vagyunk még egy kis erőfeszítésre – sokszor, érthető módon nem vagyunk képesek, de ha képesek vagyunk –, akkor nemcsak a gyerekünk jár jobban, hanem mi is nyertesek leszünk, több szabadidőt, több esti nyugalmat nyerünk, és hamarabb jutunk túl a harmadik életév és a kistestvér születése kiváltotta erőteljes feszültségeken, szorongásokon.

Kapcsolódó: Szülői kiégés – Nem nagy ügy, csak beleroppan az ember

Forrás: Nők Lapja archívum (2007/6. lapszám)
Kiemelt kép: Getty Images