Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

ńEgy szülő azért írt Vekerdy Tamásnak levelet, mert szereti, hogy a gyerekei ovijában nincsen szerepeltetős, kikényszerített gyerekműsor, de egyes szülők követelik ezt:

Nálunk nincsenek ünnepek az óvodában, és mi ezt szeretjük így. Ez nem azt jelenti, hogy ne hívnának meg időnként minket, szülőket is kisebb-nagyobb csoportokban, és ne látnánk a gyerekeinket játszani, énekelni, vagy éppenséggel mesét hallgatni.

De kiöltözős, kiállás, szavalás ünnep nincs.

Karácsony előtt persze vannak fenyőgallyak és beszélgetés, de ez inkább csak felkészülés a családi karácsonyra. Ebben az évben olyan új szülők jöttek, akik ezt furcsállják. És ez valahogy mindig összefügg azzal is, hogy látni akarják, hogy „mit tanult a gyerek”. Mi meg, a régiek azt szeretnénk, ha „nem tanulnának semmit”, hanem játszanának, mesét hallgatnának, sütnének-főznének az óvó nénivel, palántáznának, fogócskáznának, énekelnének, és örömükben, kedvükre, maguktól táncolnának, ahogy eddig is.

Az új szülők azt kérdezik: itt nem adják meg semminek a formáját? Nemzeti ünnepek? Mikulás? Karácsony?

Ő megszokta, hogy kiáll, és szaval a gyerek… Jó ez a gyereknek? Az egyik hangoskodó apukát megkérdeztem, ő még nem látott olyat, hogy a kiállított gyerek félelmében bepisilt? A sírásról vagy egyszerűen csak a szoknyagyűrögető, lélegzetelakasztó rettegésekről nem is szólva. „Azt meg kell szoknia!” – mondta az apuka, és láttam, hogy reménytelen vele erről beszélgetni.

Mi nem szeretnénk, ha a mi óvodánkban is lennének „ünnepek”, én nem szeretném, ha a gyerekeim szívecskéket és sablonosán rajzolt virágokat hoznának nekem haza anyák napjára, bugyuta versikékkel, ahogy ezt láttam a húgom gyerekeinek óvodájában. Viszont az új szülők nagyon nyomulnak, már beszéltek a vezető óvónővel, aki persze érthető módon valamiféle kompromisszumot keres.

Mi, a régiek szeretnénk megerősíteni őt egy vagy több „szakvéleménnyel”, és ezért önt is kíváncsian kérdezzük, mi a véleménye a megrendezett óvodai ünnepekről, szavalatokkal, netán „történelmi megemlékezésekkel” stb.? Kellenek ezek? Kellenek ezek a gyerekeknek? Mit értenek belőle?”

Vekerdy Tamás szerint a játék előbbre való

Visszafelé haladva a kérdéseken: semmit – a gyerekek természetesen semmit nem értenek a történelmi vagy egyéb magyarázatokból, számukra ez csupa blabla (sajnos, sokszor számunkra is). Biztos, hogy ezek az ünnepek a gyerekeknek nem kellenek. Teljesen igaza van abban, hogy a gyerekeknek sok mozgásra, szabad játéklehetőségre, mesehallgatásra, utánozható tevékenységekre, együttes éneklésre -festésre, formázásra – és mind e tevékenységben szabadságra van szükségük, hogy a képzelet képei szabadon áramoljanak, mint az álomban.

Mert csak ez biztosítja a külvilágról és saját belső világukból nyert benyomásaik feldolgozását, tagolását, a tájékozódást a világban, a megismerést. Németh László Lányaim című könyvében ír arról, hogy sajnos, érzelmi hazudozásra neveljük a gyerekeinket. Túl korán szavaltatjuk őket hazáról és az anya szeretetéről – így aztán ne csodálkozzunk, mondja a mester, hogy felnőttkorukban is csak szavalni fognak tudni róla, és öregkorunkra majd az utolsó párnát is kihúzzák a fejünk alól…

Annak idején, az ötvenes-hatvanas években a nyugat-németországi szülők küzdelmet folytattak a poroszos iskola demokratizálásáért. Ennek fontos eleme volt, hogy a különösen rossz emlékűvé vált iskolai – és óvodai – ünnepségeket először megszüntették, majd az iskolában, ahol valamiféle fellépésnek és produkciónak már helye van, visszaállítva fellazították.

Üdítő volt látnom a nyolcvanas években olyan ünnepségeket, ahol a gyerekek egyáltalán nem ünnepi ruhában feszengtek és feszítettek.

A rendes mindennaphoz hordott, lógó pulóver volt rajtuk, a farmer, a némiképp már széttaposott cipő, viszont a produkcióban, mivel azt nem az ünnepségre készítették és gyakorolták, hanem afféle bemutató volt mindennapi tevékenységükből, meglehetősen tökéletes hangzást és jelenlétet produkáltak nagy kedvvel és vidámsággal. (Éppen fordítva, mint a nálunk szokásos iskolai ünnepségeken, ahol az ünnepi ruha talán hibátlan, de a produkció… Hát istenem! Tisztelet a kivételnek.)

De vissza az óvodához. Jó húsz éve óvodás gyerekem hazajött az oroszországi októberi forradalom novemberi ünnepségéről, és ezt énekelte: Menetel az ezres / Dong a lépés /Államharc! – A szöveg valószínűleg ez lehetett: Menetel az ezred, dong a lépte, áll a harc… – csak ugye ennek semmi értelme nincs.

Az ezres szót már hallotta a közértben, a lépte semmit nem jelent, és mi az áll a harc? Az állnak ezt az értelmét nem ismeri az óvodás, akkor már inkább egy jól hangzó szósaláta, a rádióból, tévéből ellesett szavakból: államharc!

A Nők Lapja 2006/48-as lapszámában Vekerdy Tamás arról ír, miért nem szabad erőltetni az ovis műsorokat az ünnepeken (Fotó: Nők Lapja archívum)

Egyszóval: az ünnepségek nem az óvodába valók, a kötelező és érthetetlen gyakorlatozás lazítja a gyerek személyiségét, érzelmi hazugságra nevel, mint Németh Lászlótól hallottuk, és a szereplés – néhány exhibicionista kislány örömétől eltekintve – nagy, jelentős szorongást kelt, kudarcélményt okoz, és felesleges, feldolgozhatatlan zűrzavarral terheli meg gyerekeink idegrendszerét.

És akkor még nem beszéltünk arról, amikor gyerekeinket jelmezbe bújtatják, és netán „legényest” járatnak velük (ami ortopédiaiig sem helyeselhető!, hiszen ez a tízen-huszonéves legények nehéz tánca). Vagy éppenséggel szambát, rumbát, salsát táncolnak kicsi gyerekek; elborzasztásul ilyet is láttam, lenge öltözékben, és ez bizony már nem csak súrolja a jó ízlés határait.

Kapcsolódó: Az óvodának nem kell az iskolára előkészítenie a gyereket – Vekerdy Tamás rovata

Forrás: Nők Lapja archívum (2006/48. lapszám)
Kiemelt kép: Getty Images