Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Sok szülő fél, ha a kisebb gyereke „le van maradva” a nagyhoz képest. Vekerdy Tamás elmagyarázza, miért természetes ez – és miért nem kell erőltetni semmit.

Két kislányom van. Az egyik négyéves, a másik három lesz szeptemberben. A nagyobbik kiemelkedően tehetséges, okos, érzékeny, mozgékony kislány, az óvónők véleménye szerint is. Már egy éve jár az óvoda mellett balettozni, amit nagyon élvez, szívesen csinál. Bevallom, azért írattam be, mert úgy éreztem, hogy számára is élvezet lesz az ott töltött idő. És valóban, a visszajelzéseiből azt látom, hallom, hogy jó döntés volt.

Kistestvére mindenben utánozza a nagyot.

Kedves, aranyos kislány ő is, de sokkal inkább „kicsi”, mint amilyen ebben a korban a testvére volt. Azt látom, hogy rosszabbul beszél, kevésbé ismeri a testrészeit, kevésbé szótogadó, fegyelmezett, mint amilyen a nagy volt ebben az életkorában. Persze a kicsi is nagyon vágyik már óvodába, és természetesen balettozni is szeretne, hiszen néha-néha elkísért minket, belekóstolt az ottani világba.

Kettős érzéseim vannak. Egyfelől szeptembertől könnyebb lenne nekem, hiszen mindkét lány ugyanoda jár majd, ugyanolyan különórával, amit könnyebb menedzselni, mint azt, hogy kétfelé hordjam a gyereket, vagy éppen az egyikre az anyukám vigyázzon addig, ameddig a másikat viszem magammal. Másfelől sokasodnak bennem a kérdőjelek.

Másféle jellem a két gyerek, és azt gondolom, hogy másféle dolgokra alkalmasak.

Az a szigor, kemény munka, ami tetszett a nagynak, szerintem túl korai a kicsinek. Nem akarnám, hogy a kicsinek kudarc legyen a balett, félek, hogy számára túl megerőltető lesz az ottani kemény munka. És egyáltalán, ha rajtam múlna, őt nem adnám balettozni még háromévesen. Még akkor sem, ha ez a nagynak semmiféle gondot nem okozott egy évvel ezelőtt.

De vajon megtehetem ezt? Hiszen a kicsi is vágyik arra, amit a nagy már átél és élvez. Itthon sokat táncolnak együtt, a nagy tanítgatja, a kicsi élvezi ezt a szabad mozgást. De azért ez messze van attól a szigorú fegyelmet igénylő, negyvenöt perces foglalkozástól, amit a balettóra jelent.”

Vekerdy Tamás véleménye a testvérek összehasonlításáról

Csak egy rövid, civil észrevétel: én a maga helyében elvinném a kicsit is oda, ahová a nagy jár, ha menni akar. De már jó előre megmondanám, hogy: ha nincs kedve járni, mert „unalmas”, akkor nem kell. Szóljál! – És így is lenne. És ha következetlenül újra menni akar, újra elvinném – ha lehet és ha újra azt mondja, hogy most már elég, újra elhoznám. Miért csinálnék így?

Mert tudom, hogy a kisgyerek tanulásának legfőbb – nem: egyetlen! – formája a spontán utánzás.

A kisgyerek kiszolgáltatott utánzó, nem tud nem utánozni és nem is csak a mozgásokat, a hangokat, a szavakat, a beszédet utánozza, hanem utánozza környezetének belső életét, érzelmeit, képzetáramlását is. Nem gördítenék semmiféle akadályt a spontán utánzás elé. A másik gyerek, a nagy testvér még erőteljesebben csábít az utánzásra, mint a felnőtt.

(Ez az óvodai vegyes életkorú csoportok egyik titka, ezért fejlődnek ott még jobban a gyerekek –természetesen a fontos dolgokban, mozgásban, beszédben, gondolkodásban és nem az ilyenkor még káros iskolás tanulásban!) Ugyanakkor: ebben az életkorban még semmi esetre sem kell „kitartónak” lenni; ellenkezőleg: szabadon, kedvtelésétől hajtva kell, akár csapongva is, utánoznia, játszania. (Az óvodáskor vége felé lassan kialakul a belső igény egy-egy megkezdett rövidebb cselekvéssor végigvitelére, befejezésére. Az építőkockákból tervezett ház, torony, „város” felépítésére, bekerítésére stb.)

Sajnos, a pszichológus praxisa során rossz tapasztalatokat szerez azokról a gyerekekről, akiket szüleik „kitartásra nevelnek”.

„Te akartál jönni, most itt vagy, csináld, meg fogod szokni, más is megszokta, mi lesz belőled az életben, ha semmit nem csinálsz végig, amit elkezdtél.” A rendelőbe többnyire már idősebb gyerekek kerülnek, nemegyszer szorongásos vagy éppen kényszeres tünetekkel, és ha sikerül őket megszabadítani az óráktól, az edzésektől, hamarosan helyreáll lelki egyensúlyuk. Minél előbb, annál jobb.

A Nők Lapja 2006/42-es lapszámában Vekerdy Tamás arról ír, nem baj, ha a testvérek utánozzák egymást (Fotó: Nők Lapja archívum)

Most már a nagyobb gyerekek felé is kitekintve: sajnos, Magyarországon nincs igazi játékos sport, versenysport van, ami a közhittel ellentétben (persze itt is vannak kivételek) a gyerekeknek többet árt, mint használ. De visszatérve a baletthez, újra egy civil vélemény (némi szakmai tájékozódással is alátámasztva): én a kislányaimat nem vinném balettozni, mert ezt túlzottan megkötött mozgásnak tartom ebben az életkorban.

De persze minden gyerek más, ebben nagyon is igaza van, és aki menni akar és élvezi, az hadd járjon. És még valamit a „kicsi” védelmében: sose felejtsük el, hogy

vannak lassan érő gyerekek, akik nemegyszer átlag feletti képességeket rejtegetnek és érlelnek magukban.

„Rosszabbul beszél, kevésbé ismeri a testrészeit, kevésbé szófogadó és fegyelmezett, mint amilyen a nagy volt ebben az életkorában”? Lehetséges.

A leírásban megtaláljuk egyrészt a lassúbb érést, másrészt, ha akarom, egy nagyobb önállóságot, az önkifejtés erősebb impulzusait. Ne felejtsük a szakszerű intést: a gyermeki „rosszaság” gyakorta az életrevalóság jele, és a jövő felé tekintve inkább a „túlzottan jó”, mindenhez tökéletesen alkalmazkodó gyereket kell féltenünk.

Kapcsolódó: Vekerdy Tamás írása a testvérféltékenységről

Forrás: Nők Lapja archívum (2006/42. lapszám)
Kiemelt kép: Getty Images