Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Vekerdy Tamás 2006-ban egy régi témához nyúlt vissza: egy egyedülálló anya, milyen vezetéknevet adjon a gyerekenének, ha a biológiai apuka dilemmázik?

Régi levélhez és válaszhoz szeretnék hozzászólni. Egy gyermekét egyedül vállaló, szimpatikus hölgy arról írt, hogy nem tudja eldönteni, erőltesse-e az apát, aki egyébként nem tagadja, hogy a gyermek az övé, arra, hogy vegye a nevére, vagy más megoldást válasszon, és ha igen, akkor milyet? (Saját név, nagyszülők neve stb.)

Magamról: harmincéves leszek, nincs családom, van barátom, nem akarok férjhez menni, szeretnék gyereket, nem vagyok feminista, még soha nem írtam újságnak levelet. A hölgy – amint az a levélből kitűnik – nem beszélte meg partnerével, hogy gyermeket szeretne. Gondolom azért döntött úgy, hogy megtartja és megszüli a kicsit, mert attól még, hogy nem sikerült társat találnia, ő is szeretne gyereket, és a férfiakkal ellentétben, akik még ötven-hatvan évesen is nemzőképesek, egy nő nem várhat élete párjára a végtelenségig.

Ezzel több ismerősöm is így van, és azt gondolom, a nőknek  joguk van egyedül gyereket vállalni.

Sőt: tiszteletre méltónak tartom azokat az anyákat, akik egyedül vállalják és nevelik fel gyermeküket. Persze a családban élőknek sincs mindig könnyű dolguk, de az egyedülálló nőnek mindenképpen nehezebb, mert társadalmi megítélése még ma is egyértelműen negatív. (Én így tapasztalom.) A feleség: úrinő (vagy hogy is mondjam) akkor is, ha a házasságkötést megelőzően finoman fogalmazva, esetleg többekkel is volt dolga, akkor is, ha úgy vetette el magát, hogy (netán szándékosan) teherbe esett, vagy ha fűvel-fával csalja is a férjét.

A szerető, a leányanya: k… – akkoris, ha több diplomája van, szorgalmasan dolgozik, sok pénzt keres, partnerén kívül más férfira rá se néz… Ez nálunk a középkor óta semmit sem változott. Igazából nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy a fentiekkel együtt, mit gondolok a levelet író hölgy esetéről. Elképzelem, hogyha én férfi volnék, és holnap beállítana a barátnőm, közölné velem, hogy terhes tőlem, adjam a nevem a gyereknek és fizessek gyerektartást, na és egyáltalán: vegyek részt a gyerek nevelésében – hát be kell vallanom, azzal együtt, hogy szeretnék majd gyereket, egyáltalán nem örülnék neki, sőt, szinte biztos, hogy kiborulnék.

Férfi ismerőseim, köztük a barátom és a bátyám, hasonlóan vélekednek. Én azt tanácsolnám a hölgynek, hogy semmire ne kényszerítse partnerét, ezt az emberek nagyon nem szeretik. Én azt mondanám a partneremnek, hogy ő dönt, és bárhogy is dönt, az az ő dolga. Akár a névről, akár a gyerektartásról van szó…

Hangsúlyoznám viszont, hogy ráér dönteni, és ha kíváncsi a kisgyerekre, szeretné őt látni, annak kifejezetten örülni fogok/ fogunk.

Ne a felelősséget érezze a partner, hanem hagyja a hölgy, hadd örüljön a gyereknek, hadd foglalkozzon vele, ismerje meg őt – már amennyiben akarja –, és döntse el ő, hogy vállalja-e avagy sem. A lányok az ismeretségi körömben, akik így jártak el, mostanra gyermekükkel együtt örülhetnek a „bónusz” apukáknak.

Az ellenkezőjéből szerintem még semmi jó ki nem sült. Egyébként nem tudom, nem értem, miért fontos az, hogy más legyen a gyerek vezetékneve, mint az anyjáé. Én hasonló helyzetben biztos, hogy a saját nevemre anyakönyveztetném a gyerekemet; ha az apja később úgy dönt, hogy vállalja, ráér akkor a nevére venni.

Vekerdy Tamás névadás fontos pszichológiai oldaláról

Egy pillanatra visszatérve a régi levélre: harminchat éves, első gyermekét váró anya írta, terhessége kilencedik hónapjában. Nem tervezett gyereket. De nem tudta nem megtartani a hároméves kapcsolatból véletlenül megfogant kisbabáját. Az apa kijelentette, hogy ő nem akarja ezt a gyereket, ha az anya vállalja, csak magára számíthat.

Az anya ezt tudomásul vette, így a kapcsolat megszakadt. Később az apa az anya kérdésére úgy nyilatkozott, hogy az apai nyilatkozatot megteszi, és a nevét adja a gyermeknek. Aztán ezt visszavonta. Ekkor kezdett töprengeni az anya, hogy milyen nevet találjon.

Az apa azt is mondta, hogy csak hatósági felszólításra hajlandó hivatalosan is elismerni a már egyszer elismert apaságát. Mindebből talán kitűnik a helyzet bonyolultsága, ami nem egyszerűsíthető le arra, hogy az anya „nem beszélte meg partnerével, hogy gyermeket szeretne”.

A Nők Lapja 2006/40-es lapszámában Vekerdy Tamás arról ír, hogyan hat a névadás a lélekre (Fotó: Nők Lapja archívum)

Miért fontos vagy elgondolkoztató, hogy mi is legyen a gyerek neve?

A gyerek szempontjából! Abban a társadalmi légkörben, amelyet maga „középkorinak” nevez, bizony előfordulhat, hogy korai vagy későbbi iskoláskorban valaki vagy valakik „kiszúrják”, hogy a gyereknek „nincs apja”, hogy az anyja nevét hordja, és ezért csúfolják, pellengérre állítják…

(Ugyanígy, a gyerek szempontjából kell kedvezőbbnek neveznünk, ha vele megfelelő módon foglalkozó anyja és apja is van, női és férfi minta is van a családban, nem tagadva azt sem, hogy vannak olyan „teljes” családok, melyekben az élet pokol, és aminél minden más megoldás jobb volna…)

Mindezzel együtt nagyon is igaza van abban, hogy a nőknek azért és úgy is, ahogy leírta, joguk van egyedül gyereket vállalni, és igaz és jó tanács, hogy semmire se kényszerítsük partnerünket, még ha sokszor nehéz is betartani.

A mi esetünkben viszont megjelenik egy olyan mozzanat is, amire talán nem ügyelt fel eléggé, és amit én jobb híján éretlen, önző – önszerető, nárcisztikus – férfi magatartásnak neveznék, amellyel manapság mintha túl gyakran találkozna az ember…

Kapcsolódó: A névadás pszichológiája

Forrás: Nők Lapja archívum (2006/40. lapszám)
Kiemelt kép: Getty Images