Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Egy anyuka írt levelet 2006-ban Vekerdy Tamásnak arról, hogy a középső gyereke, a kisebbik fia egyre nehezebben kezelhető, pedig rengeteg figyelmet, szeretetet kap:

Háromgyermekes édesanya vagyok, két kisfiam van és egy kislányom. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a gyerekek egészségesek, okosak, férjemmel teljes egyetértésben, szeretetben neveljük őket. Úgy gondolom, hogy ennél többet nem kívánhatok, ez így szép, ahogy van.

Azonban az utóbbi időben egyre többször fog el a félelem, ha a középső gyermekem (kisebbik fiam) jövőjére gondolok.

Ő most első osztályos, sem a tanulással, sem a beilleszkedéssel nincs problémája. Ami nagyon bánt, az a családi környezetben való viselkedése. Sokszor dühöng, eszeveszetten, kontroll nélkül viselkedik. Folyamatosan elvárásai vannak (ami, úgy gondolom, természetes), viszont, ha nem teljesítjük, nem tud beletörődni. Vagy nekiugrik a testvéreinek, vagy valamit tönkretesz, vagy addig kekeckedik, amíg teljesen össze nem veszünk.

Kiskora óta jellemző rá, hogy nem tud kérni, nem tudja figyelembe venni, hogy a másik is emberből van. Próbáltunk hatni a szívére, az eszére, de nem sikerült. Közben meg tele van félelemmel: ha valami miatt leszidjuk és közelítünk hozzá, kicsire összehúzza magát, mintha állandóan ütnénk őt. Többek között emiatt is úgy gondoljuk, hogy nála még egy pofon se lenne célravezető. Az az igazság, hogy teljesen tanácstalan és elkeseredett vagyok, nem tudom, mit tehetnénk. Félek a jövőtől, mi lesz, ha kamaszodni kezd, meddig fog elmenni… Aggódva kérdezem: mit tegyünk?”

Vekerdy Tamás javaslatai a középső gyerekekhez

Ha jól értem levelét, itt egy „középső” gyerekről van szó. A középső gyerekekről gyakran elmondják, hogy – viszonylagosan – „elhanyagoltnak” érezhetik magukat még egy gondos és jó családban is, pusztán helyzetüknél fogva.

A legnagyobb, az első gyerek az „elsőszülött” kiváltságait élvezi. A legkisebb (és pláne ő még lány is ez esetben, két hú után) a fokozott kényeztetés tárgya lehet…

De persze eszembe jut egy angol szakfolyóiratban közölt féltréfás cikk, melyben egy kitűnő szakember felsorolja, hogy milyen terhekkel és traumákkal – sérülésekkel – jár, ha valaki első gyerekként születik. (Még a szülőcsatorna is nehezebben tágul, a szülők tapasztalatlanok, ezért szoronganak; ezt a bizonytalanságérzést és szorongást a gyerek is megérzi és átveszi; ő az, aki egy ideig egyedül van a középpontban, majd megszületik a kistestvére, aki kitúrja őt, ő viszont a testvérféltékenység miatt bűntudatot érez – és így tovább).

Aztán a legkisebb: ő testvérei utálatának – vagy legalábbis ambivalens érzéseinek – tárgya; irigyelt helyzetében szüleihez menekülhet – mindez károsan befolyásolja „jellemének” alakulását és nehezíti későbbi kortárs- és munkatárs-kapcsolatait… Aztán a középső! Ez ám csak a nehéz helyzet!

Rá jut a legkevesebb ügyelem, ezért vagy visszahúzódó – és szomorú – lesz, vagy aktívan (agresszíven), esetleg bohóckodva, feltűnést keltve figyelmet követel magának. Nem egyszer úgy érzi, hogy mindig őjárrosszul, és ez szélsőséges indulatokra ragadhatja, amelyeket, ha nem nyilvánít ki, mélyen elfojt magában; ami viszont veszélyezteti érzelmi spontaneitását, közvetlenségét… De az ég szerelmére, uraim! – kiált fel az angol szerző – mondják meg nekem: hányadik gyereknek szülessek?

Kapcsolódó: Létezik elrontott gyerek? — Vekerdy Tamás árnyalta a képet

A Nők Lapja 2006/21-es lapszámában Vekerdy Tamás arról ír, minden gyereknek okozhat problémát, hányadiknak születik a családban, de ez sincs kőbe vésve (Fotó: Nők Lapja archívum)

A tréfában ott rejlik az igazság: a testvérsorban elfoglalt minden helynek vannak előnyei és hátrányai; de a középső gyerekek esetében gyakorta tényleg mintha kevesebb előnyt lehetne felfedezni. A maga kisfia esetében ráadásul még azt is látjuk, hogy családon kívül „nincs probléma”, sem a tanulással, sem a beilleszkedéssel.

Erre mondják, hogy: „A gyereknek valahol ki kell tombolnia magát!” 

Ő ezt otthon teszi, a számára mégiscsak megbízható környezetben, kinyilvánítva olyan feszültségeit is, amelyekről szóban semmiképpen sem tudna beszámolni. Ami tanácsot ilyenkor adhatunk: még több személyes törődés, személy szerint neki szóló kisgyerekes „kivételezés”, kényeztetés; olyan programok, amikor valamelyik szülő vele egyedül megy el… És vajon miért húzza magát össze kicsire? Ha nem is „állandóan”, de volt, hogy ütötték őt?

Esetleg – enyhe erkölcsi nyomással – kényszerítették arra, hogy újszülött, majd növekvő kistestvérét, kishúgát „szeresse”? (A testvérek, mint tudjuk, szeretik egymást, miközben féltékenyek és gyűlölködnek is, de a megparancsolt szeretet csak a gyűlölködés erejét fokozza fel!) És: mennyire kell az iskolában jól – netán „tökéletesen” – szerepelni az otthoni elvárások szerint?

Ha mindezek a megfontolások, és esetleges változtatások nem segítenek – vagy e téren eddig is minden rendben volt –, felmerülhet, hogy szakemberhez forduljunk. Oldó játékterápiában „szellőztessük meg” – ventiláljuk – ezeket a feszültségeket; de ehhez a terápiához is nélkülözhetetlen a család együttműködése.

Kapcsolódó: Nárcisztikus személyiség – A születési sorrend hajlamosít?

Forrás: Nők Lapja archívum (2006/21. lapszám)
Kiemelt kép: Getty Images